Száz szerelmes szonett

Lelkem szeretett asszonya. Nem kis szenvedésembe került megírni e jobb híján szonettnek nevezett verseket, fölöttébb elkínoztak és meggyötörtek, de a boldogság, hogy neked ajánlhatom őket, hatalmasabb a nagy mezőknél. Mikor nekifogtam, jól tudtam, hogy választékosság vagy tetszetősség okából minden korok költői rímekkel szokták ellátni a versek egyik oldalát, rímekkel, amik úgy zengenek, mint az ezüst, a kristály vagy az ágyúdörgés. ÉN, mélységes alázatomban, fából faragtam ki e szonetteket, e tiszta és fénytelen anyag hangját kölcsönöztem nekik, így kell hát füledhez jutniuk. Míg az erdőket és fövenypartokat, elveszett tavak és hamvukba holt tájak vidékét jártuk te meg én, sok tiszta rönköt, szétszórt fadarabot találtunk, amit a vízfolyás vagy a fergeteg sodort utunkba. Ebből a leggyöngédebb anyagból faragtam, fejsze, fűrész, tollkés segítségével a szerelemnek e fa-alkotmányait, ebből építettem e tizennégy deszkából ácsolt kis házakat, hogy bennük lakjanak szemeid, melyeket imádok és énekbe foglalok. Íme hát itt vannak szerelmem érvei, s most átnyújtom neked ezt a százat, ezeket a fából faragott szonetteket, melyek csak neked köszönik, hogy élnek.