Száz év magány (A világirodalom Remekei)

A kolumbiai García Márquez egy mitikus városka, Macondo sorsában, az eredendő bűnből fakadó eredendő tisztaság magányából a zsibongó felvirágzáson és hanyatláson át magányba visszaroskadó életívvel, hazája és egész földrésze sorsát példázza, a komédia és tragédia groteszkbe vegyülő eszközeivel. Ősi és egyszersmind modern fogantatású írásában egybefolyik a kezdet és a vég, az álom és az élet, és mintha minduntalan a világ teremtésének a művészet születésének pillanatát élnénk át benne. Márquez úgy ír, mintha egy néma mindenségben ővele kezdődne a szó hatalma egy gyanútlan géniusz természetes derűjével foglal helyet valahol a Biblia, az Ezeregyéjszaka, Homérosz és Joyce között. A szikkadó-okosodó művészet korában is a mese kezdeti bűvöletében alkot, és birtokában az a - valóságban mélyen gyökerező - varázslatos mítoszteremtő erő, amely a Száz év magány-t századunk nagy regényévé avatja.