Talán nincs még egy költoje a világirodalomnak, aki annyira belopta volna magát a magyar költészetbe és a magyar versolvasók szívébe, mint ,,a skótok Petofije", az 1759-ben született és fiatalon, 1796-ban meghalt Robert Burns. ,,John Anderson, szívem, John", ,,Van itt valaki? Ki kopog? Én vagyok, mondta Findlay", ,,Korai még a konty nekem", ,,Sej, szép legény volt Hegyi Jani", ,,Ha mennél hideg szélben a réten át, a réten át..." - mind olyan ismerosen hangzik, mint akármelyik nemzeti klasszikusunk, hála a nagyszeru fordítóknak is, Arany Jánostól Kormos Istvánig.
Burns korában fordult a figyelem a népköltészet értékei, így a skót balladák felé, és o volt az elso nagy népi költo, nemcsak azért, mert a népbol, szegény sorból származott, hanem és foleg azért is, mert - mint Szerb Antal írja - "legjobb költeményei olyan muvészeti értékeket tartalmaznak, mint a népdalok: egyszeruek, egységesek, felbonthatatlan lírai atomok. Beláthatatlan fontosságú újításuk ez az egyszeruség: ma, a múlt század nagy népi ihletésu lírikusai, Heine és Petofi után, már szinte el sem tudjuk képzelni, mit jelentett ez az egyszeruség a XVIII. században, a klasszikus, feldíszített költoi 'dikció' korában.
Egyszeruségük varázsához hozzájárult a nyelv is: Burns jó verseit nem az angol irodalmi nyelven írta, hanem skót nyelvjárásban, tehát olyan nyelven, amely angol közönsége számára irodalomtól szuz, új nyelv volt, minden fordulata élmény és újszeru kifejezés. És ugyanakkor osi, archaikus hatású nyelv, mert a nagy balladák nyelve.
És még egy titka van Burns varázsának, a személyes hang. Ami Rousseau a prózában, az Burns a költészet magasabb közegében. Az elso költo, akinek költészete tiszta élmény-líra."
+ Mutass többet
- Mutass kevesebbet
