Reneszánsz

A nyugati művészet történetében a kora reneszánsz idején fordul elő első ízben, hogy a festészet jut vezető szerephez a többi művészeti ággal szemben. Új viszony alakul ki a műalkotás és a szemlélő között. A kép már nemcsak szolgálni kíván, kihívást jelent az előtte álló néző számára. A kor nagy újítása a perspektíva és az arányok kutatása, a képmásról alkotott új felfogás - miszerint annak az egyént kell ábrázolnia - , valamint a tájképfestészet önállósulása. A művészet rálépett arra az útra, mely az ábrázolás "természetességétől" a természet beható megértéséig és megragadásáig vezetett. Ez egyaránt érvényes Masaccio, Uccello, Piero della Francesca, Botticelli vagy Mantegna műveire Itáliában és Multscher vagy Witz alkotásaira Németországban. Németalföldön a táblaképfestészet virágkorát élte a van Eyck fivérek, Rogier van der Weyden, Hugo van der Goes és Hans Memling munkássága és Hieronymus Bosch talányos kísértetvilágot megjelenítő képei révén. A 15. század vége felé Velencében - mindenekelőtt Antonello da Messina és Giovanni Bellini művészetében - forradalmi változás érlelődött, amely a reneszánsz érett szakasza, illetve azon túl már a 16. század későbbi festészete felé mutat. A reneszánsz kor festészetével a nyugati világ művészete vitathatatlanul a csúcspontjához érkezett. A művek híven tükrözték a világkép megváltozását, amit a természettudományok, a nagy felfedezések, a vallási feszültségek, valamint a politikai és társadalmi események idéztek elő. Közvetlenül egymás mellett jelent meg bennük a valóságos és az eszményi, a profán és a szakrális, az eksztatikus elmélyültség és a hűvös kételkedés. A képalkotásban a döntő lépést Leonardo da Vinci tette meg, amikor a kontúrok színekkel történő modulálása kedvéért lemondott a szín és a vonal egymást kiegyensúlyozó szerepéről. Raffaello és Michelangelo követték ezen az úton, és olyan formákat hoztak létre, amelyeket ezután egész Európa irányadónak tekintett. Giorgione, Tiziano, Tintoretto és Veronese velük csaknem egyidejűleg új festői világképet teremtettek Velencében, amelyben ember és természet egységbe forr össze. Németországban minőség és sokrétűség szempontjából egyedülálló virágzást ér meg a festészet Dürer és Grünewald, Altdorfer, Holbein és Lucas Cranach munkásságával. Németalföldön Pieter Bruegel zseniális alkotóerejének sugárzása múlja fölül kortársaiét, spanyol földön ugyanakkor El Greco vallásos látomásaival cseng ki a reneszánsz kora. A nagy stíluskorszakok, amelyekre fel szoktuk osztani a nyugati művészetet - preromán korszak, románkor, gótika, reneszánsz és barokk - , pusztán segédeszközökként használhatóak, hogy nagy vonalakban tájékozódni tudjunk. Megközelítési támpontokat kínálnak egy olyan fejlődésmenetben, amelyben többnyire a művészeti újításokra, és nem ritkán a régi alkotó elvek újjáélesztésére irányul a figyelem, és amelynek fő jellemzői nem elsősorban a törésvonalak, hanem inkább az evolúció. Emellett számításba kell venni a fáziseltolódásokat is, amelyek lehetetlenné teszik, hogy átfogó korszak-meghatározásokat alkossunk. Európai múltunkban alig akad még egy évszázad, amely oly makacsul ellenállna valamilyen általánosító korszakfogalomnak, mint a 15. század. Míg Itáliában 1400 körül "az újkor művészete", a kora reneszánsz indul útjára - az 1401-es esztendőt szokták a stílusváltás úgynevezett fordulópontjának tekinteni, amikor Firenzében pályázatot írtak ki a Keresztelőkápolna második bronzkapujának elkészítésére - , addig az Alpoktól északra elterülő művészeti vidékek a késő gótikának nevezett páratlan virágzás színhelyei. A reneszánsz itt a közvélekedés szerint kerek százéves fáziseltolódással köszöntött be, amelynek meghatározásánál Albrecht Dürer (1471- 1528) két itáliai utazása (1496 és 1506/1507) számít a legfontosabb mérföldkőnek. A történészek mindenesetre már hosszú ideje tudják, hogy sokszorosan téves a 15. századi művészet megjelenési formáit kora reneszánsz, illetve késő gótika meghatározással polarizálni.