Parainézis-nevelődési regény

Végel László fontos és tiszteletre méltó kísérletet tett a kommunizmus évtizedeinek regényes ábrázolására. Vállalkozása válasz a korszak kihívásaira, azokra a mostanra megkerülhetetlen kérdésekre, hogy miként lehetett megélni és túlélni a szocializmusnak becézett kommunizmust, ezen belül pedig felnőni benne. Ezért mondható a regény a Wilhelm Meisterre önironikusan utaló ,,nevelődési regénynek". Végei a kihívásra három nemzedék - a háború előtti kommunisták, a konformizmusba (és iróniába) süppedtek, majd a kiábrándult, cselekvésre szinte képtelen fiatalok - egymásba fonódó, de semmiképpen sem párhuzamos történetének előadásával keresi a választ. A három történet egyformán a nevelődés története. Az első, a háborút megelőző és a háború utáni éveket alakító első nemzedék útja a korai, majdnem utópisztikus hittől való elszakadás, a múlt felszámolásával egyenértékű feldolgozás története, a második a magánérdekek és -célok érvényre juttatása konformizmusok és kompromisszumok, gyakran korrupció útján, az örökölt ,,nemes" célokkal szemben, a harmadik kintről, vagy föntről manipulált lázadás, ellenállás, amelynek nincs valóságos tétje, így kiábrándulásba, elmagányosodásba, lemondásba vezet. Vigasztalan tehát a kép, amit Végei a közvetlen múlt világáról alkotott meg. A három összefonódó történet hátterében két archetextusnak mondható toposz - a bibliai Judit-történet és az episztoláris intelem, a ,,parainézis" - hagyománya ismerhető fel. Mindkét háttértörténet erkölcsi indíttatású, ezért joggal állítható, hogy Végei elbeszélői szándéka is elsőrangúan morális: nemcsak ábrázolja a három nemzedék világát, hanem ítélkezik is felette, nem hagyva kétséget arra nézve, hogy milyen mértékben számolta fel az ábrázolt korszak az emberi életet és sorsot, hogy miként teremtett a hitből bűnt, az indulatokból és szenvedélyekből cinikus fásultságot. Az életrajz személyes formálásának szabadságát szüntette meg a már semmit sem ígérő, kiüresedett jövőkép nevében