Paradoxonok

IGA­ZAT MOND-E VAGY HA­ZU­DIK, AKI EZT ÁL­LÍT­JA: AMIT MOST ÁL­LÍ­TOK, NEM IGAZ? Ha iga­zat mond, akkor ha­zu­dik, de ha ha­zu­dik, akkor pon­to­san úgy áll a dolog, ahogy mond­ja - amit mond, ennél fogva igaz. Vi­lá­gos, hogy itt va­la­mi prob­lé­ma van, de ko­ránt­sem egy­ér­tel­mű, mi­ként lehet meg­ol­da­ni. Egy pa­ra­do­xon olyan lát­szó­lag el­fo­gad­ha­tat­lan konk­lú­zió, amely lát­szó­lag el­fo­gad­ha­tó pre­misszák­ból, lát­szó­lag el­fo­gad­ha­tó ér­ve­lés alap­ján kö­vet­ke­zik. A lát­szat­nak min­den­kép­pen csal­nia kell, meg lehet, a konk­lú­zió iga­zá­ban nem is olyan ab­szurd, de az is elő­for­dul­hat, hogy a pre­misszák­ba, eset­leg az ér­ve­lés va­la­mely lé­pé­sé­be csú­szott hiba. Az igazi pa­ra­do­xon több egy ár­tat­lan tré­fá­nál, a meg­ol­dás nem egy­szer egész tu­do­mány­te­rü­le­tek fo­gal­mi rend­sze­ré­nek fe­lül­vizs­gá­la­tá­hoz vezet. R. M. Sa­ins­bury, a kor­társ ana­il­ti­kus fi­lo­zó­fia egyik leg­be­fo­lyá­so­sabb alak­ja a könyv­ben sorra veszi a ne­ve­ze­tes prob­lé­má­kat, és a le­he­tő leg­vi­lá­go­sabb, mi több: él­ve­ze­tes stí­lus­ban mu­tat­ja be azo­kat. A szer­ző nem téved el az el­len­té­tes vé­le­mé­nyek dzsun­ge­lé­ben, va­ló­di ,,lo­gi­kai de­tek­tív­re­gényt" ír; a nyo­mo­zás­ban az Ol­va­só is részt vehet, ha meg pró­bál vá­la­szol­ni a ki­fej­tést re­me­kül ki­egé­szí­tő kér­dé­sek­re.