Oldott magány (Válogatott versek)

Toldalagi Pál nem költő, hanem poéta volt: mindig szinte a föld fölött lebegett. Arca éteri angyal-arc, melyet élete végéig, 1976. április 13-ig megőrzött. Hogy független lehessen, félbeszakította jogi tanulmányait és tisztviselőként dolgozott a Fővárosi Elektromos Műveknél betegségéig, nyugdíjazásáig. Töretlenül vallott verseiben, magánéletében Istenhitéről, Krisztus-szeretetéről. Ez segítette át 1948-tól, az írószövetségi kizáráson, az elhallgattatás mostoha évein. Ugyanabban volt része, mint megtörhetetlen generációs társainak: a jóbarát Pilinszkynek, Nemes Nagy Ágnesnek, Rónay Györgynek, Mándy Ivánnak: kitaszítottság, ellenséges tekintetek, hangok. Gyermek volt, gyermek-poeta, aki már első kötetében, az 1936-ban megjelent Hajnali versenyfutásban, huszonkét éves fejjel az elveszített gyermekkort úgy siratta meg, ahogy csak öreg emberek. Később, a már valóban idősödő poéta mégis olyan gyermeki módon tudott rácsodálkozni a világra, a természet szépségére, ahogy előtte és utána senki. Még önmarcangolása, félelme a betegségtől is olyan mint egy gyermeké, akire angyalok vigyáznak. Angyalok és angyali anya, aki ha tovább él, Toldalagi Pál is tovább élhetett volna, és 62 évesen nem búcsúztatják a régi barátok, emberi-lelki író-költő társak. A feledést kívánja megtörni ez az életművéből összeállított gazdag kötet. Így tisztelet a Szent István Társulat egy elfelejtett, töretlenül Istenhívő poéta előtt, aki - ugyanúgy mint Pilinszky - nem a vallását, hanem a meggyőződését emelte át sugárzó verseibe.