Őfelsége pincére voltam

"És a valósággá vált hihetetlen nem hagyott el engem, én hittem a hihetetlenben, a meglepő meglepetésben, a döbbenetben, ez volt a vezérlő csillagom..." - elmélkedik a regény hőse, aki kis pikolófiúból milliomos szállodatulajdonossá lett, majd a háború és a kommunista hatalomátvétel után vagyonát vesztve, magányos útkaparóként ismeri fel az élet halálosan keserű örömét. "Jól figyeljenek arra, amit mondok" - figyelmeztet bennünket újra és újra Hrabal; és mi figyelünk hökkenten, ámuldozva - ilyen történeteket nem tud más, csak ő, az örök csibész, a legszürrealistább realista, akinek szemében megszépül minden: mint a széttárt lábú szállodai örömlány virágokkal felcicomázott szőrdombocskája, olyan szépségesen tárulkozik ki előtte minden egyes megismételhetetlen sorsú ember. S ebben a hihetetlenül tobzódó szépségben és derűben mégis benne van a kor minden rettenete is: a nácizmusé, amely a tiszta, új német embertípus helyett borzalmas idiótát szül, és a kommunizmusé, amely a könyv lapjain fergeteges bohózatként jelenik meg. Hrabal 1971-ben, tizennyolc nap alatt írta ezt a regényét, amelynek minden mondatából árad az a fajta szellemi, politikai és - korántsem mellékesen - erotikai szabadság, amely az akkori hatalom számára "természetesen" tűrhetetlen volt - a modern közép-európai irodalom egyik legnagyszerűbb alkotása így csak 1989-ben jelenhetett meg legálisan az író hazájában.