Németország és a hidegháború

,,Ha közelről szemléljük azon férfiakat, akik tébolyult időkben a világot igazgatják, jobban csodálkozunk hitványságukon, mint amennyire egyáltalán meglep bennünket létezésük. Megdöbbentő, milyen kevés tehetség szükségeltetik ahhoz, hogy valaki birodalmak sorsa felett döntsön... " (Chateaubriand) Felemelő vagy félelmetes, nagyszerű vagy veszedelmes - negyvenöt évvel a második világháború után helyreállt a német egység, mégpedig olyan formában és olyan ütemben, ahogyan azt a nagyhatalmak egyike sem tervezte, ahogyan arra a külpolitikai döntéshozók közül senki sem számított. A kilencvenes évtizedben a világ (váratlanul ám mégsem egészen meglepő módon) ismét felfedezni látszón a paradoxonokban oly gazdag ,,német kérdést". Aligha kétséges például, hogy az Európai Unió megvalósításának Maastrichtban megfogalmazott programját jelentősen befolyásolták a német újraegyesítés érzelmi és politikai hatásai. Az újraegyesített Németországtól való lappangó félelmek fontos új érvekkel támasztották alá a (már korábban megfogalmazott), föderatív törekvéseket. Sőt megkockáztathatjuk, hogy napjainkban az Unió bővítési tárgyalásain ugyanúgy, mint az EU intézményi reformjával kapcsolatos diplomáciai csatározásokban is minduntalan felbukkannak a nyugati partnerek időközben külpolitikai paradigmává merevedett történeti percepciói a ,,német kérdéssel" kapcsolatban. Ezért talán nem haszontalan megvizsgálnunk ezek születésének körülményeit. A ,,német probléma" a huszadik század második felében kétségtelenül abból eredt, hogy a hitleri harmadik birodalom összeomlása, a ,,Götterdämmerung" után Németország mint állami és nemzeti egység példa nélküli változások színterévé vált. Az 1918-as háborúvesztéssel ellentétben, amikor csak a vesztes Németország egy része jutott idegen megszállás alá, a harmadik birodalom bukása után megszűnt a német szuverenitás.