Nekem írod a dalt - A könnyűzenei cenzúra a Kádár-rendszerben

A hatvanas-hetvenes években elementáris erővel tört be a magyar könnyűzenei életbe a beat, majd a rock és a pop, futótűzként terjesztve el a fiatalok körében egy új, szabad, pimasz, hatalomkritikus életérzést. Az ,,átkos imperialista" hatás erős fejfájást okozott a szocialista prüdériának: nem söpörhették le csak úgy az asztalról, hiszen a társadalom felét maguk ellen hangolták volna. És ha már kiiktatni nem lehetett a rendszerhibát, miért ne próbálták volna maguk mellé állítani a lázadókat, és rávenni őket, hogy tényleg nekik írják a dalt? Természetesen a diktatúra szájízének megfelelően. A kor zenészei hamar megtanulták, hogy vagy felhagynak az éles és egyértelmű bírálattal, és komoly öncenzúrának vetik alá szövegeiket, vagy a tűrt, szerencsésebb esetben támogatott kategóriából villámgyorsan a tiltott tartományba sodródhatnak. Nem elég, hogy a könnyűzenei intézmények maguk dönthettek róla, mely zeneszámokat engedélyezik, a daloknak még a Táncdal- és Sanzonbizottság próbáját is ki kellett állniuk. Sok zenész azonban a - ha nem is mindig arany, de - középutat választotta, és megtanulta elfogadható köntösbe csomagolni az elfogadhatatlant. Hogy mit jelentett valójában a sorok között olvasni? Többek közt erről beszélget Bródy Jánossal, a magyar rocktörténelem egyik legemblematikusabb figurájával Csatári Bence történész, a korszak avatott ismerője, aki eddig egyedülálló módon vállalkozik Bródy dalszövegeinek beható elemzésére. A kötetben szót kapnak a pártállami szervek vezetői, többek között Lendvai Ildikó és Lakatos Ernő, és olyan, vékony jégen táncoló szervezőegyéniségek is, mint Nádor Katalin vagy Hajnal Gábor. A Nekem írod a dalt páratlanul izgalmas interjúiból párhuzamosan bontakozik ki cenzorok és cenzúrázottak, a hatalom birtokosai és a hatalomtól megfosztottak világa: s persze az is, hogy semmi sem fekete-fehér.