Miért nem nőtt az ember az égig?

A Kossuth-díjas író elbeszéléseinek újabb válogatását kapja kézhez e kötettel az olvasó. Mint minden jelentős, igazi alkotónak, Godának is megvannak a maga specifikus témái, gondolatai, kifejezési formái. E kötetben megjelent novellákból úgy tűnik, mintha művész és alkotás bonyolult, konfliktusokban gazdag, igézetesen szép és veszélyes kapcsolata izgatná leginkább. E válogatásnak bizonyos mértékig ez is volt az alaptencenciája. De mert Goda Gábor vérbeli epikus: költői, művészei, tudós professzorai, Tóth Flóriánjai és Gavarinjai csak legbelül azonosak vele, az íróval - leváltak és elkülönültek tőle, önálló, sajátos életüket s jellemüket építik. Ám mélyebb, valódibb értelemben az ő sorsuk is csak összefoglalója, jelképe az emberi élet egészének - azt feszültséget példázva, amely az ember felelőssége, körülményei és akarata között van. Goda humanizmusa: szocialista humanizmus. Goda nemcsak az ember felelősségében, de akaratában, tisztességében is hisz. Abban az akaratban, amely többnyire latensen és bujkálva ösztökéli az embert, hogy hozzátegyen valamit a világhoz, amitől az jobbá váli. Még akkor is, ha a körülmények olykor bénítóak - mint a múltban -, vagy kuszák, nehezen áttekinthetőek, s olykor bizony korrekcióra szorulnak, mint napjainkban. Oldott, nyugodt ritmusú, olykor lebegő prózájában Goda különös előszerettel fordul a jelképek felé. A harmincas években született Legendák fénye ma sem kopott meg; s a groteszkül kedve Gavarini- és Tóth Flórián-történetek példázatértéke elmélyült és árnyaltabbá vált a figurákat átszövő poézistől s az iróniától, amelyet talán elsőként kell az olvasó figyelmébe ajánlanunk Goda sajátos írói eszközei közül.