Megúsztam

Évtizedekig az úszás töltötte ki az életemet, szenvedély volt számomra, cél, feladat. Amikor Andrea abbahagyta a versenyzést, egyszerű kikapcsolódássá, kedvteléssé vált. Ekkor kezdtem írni az emlékeimet; kellett valami, amivel leköthetem maga. Aztán megszületett Máté, és három évig semmi mást nem csináltam, csak boldogan unokáztam. 79-ben folytattam az írást - közbejött még a szemműtétem -, és 81 karácsonyára megjelent a Sírni csak a győztesnek szabad. A fogadtatása nagy meglepetés és csodálatos élmény volt számomra; örültem, hogy az emberek szeretik a könyvet és rajta keresztül engem is. De nem is annyira a könyv sikere, mint inkább az írás öröme késztetett rá, hogy megírjam a másodikat. Meg aztán nehezen is tudtam volna abbahagyni: reggelente, úszás közben változatlanul ott kavarogtak a fejemben az emlékek, élmények. Ezek egy része jelent meg a Jöttem, láttam...vesztettem? -ben, a többi pedig lassan gyűlt-gyűlt a kockás spirálfüzetekben. Csakhogy közben kétségeim támadtak, hogy érdemes-e közreadnom őket. Mert vajon eljut-e egyáltalán az olvasókhoz az én írásom abban a mindent elborító könyváradatban, amelyben együtt vannak jelen történelmi események koronatanúinak értékes művei és önmutogató, gátlástalan önjelölt hősök szenzációvadász fércművei? Az előbbiekkel nem tudok, az utóbbiakkal nem akarok versenyezni. Hogy végül miért döntöttem úgy, hogy közrebocsátom szerény történeteimet? Talán mert örök optimistaként úgy gondolom: hátha mégiscsak sikerült ebben a társadalmi, gazdasági gondoktól gyötört világban egy-két kellemes órát szereznem az Olvasónak.