Magdolna I-II.

Részlet a könyvből: A kastély felől fújt a tavaszi szél, de nem egyenletesen, hanem szeszélyesen. Már a harangszónál olyan mulatságos volt ez: ahogy a harangszó hullámvonalszerűen hol ellanyhult, hol egyszerre megerősödött a szél szárnyán, azt lehetett volna hinni, hogy a kápolna, ahonnan a hang érkezik, nem áll egyhelyt, hanem közelébb suhan, vagy távolabbra siklik. Pele Marist búcsúztatta a harangszó, az öreg koldusasszonyt, aki tegnap virradóra halt meg; szalmazsákjában jócskán találtak megtakarított pénzt és írást is reszketeg szarkalábbetűkkel, hogy háromszor kell érte harangoztatni. A vén koldusasszony búcsú-gingallóját kapdosta ilyen kegyetlenül a májusi szél, mintha hancúrozó jókedvében darabokra akarta volna tépdesni, mint a kölyökpuli a szemétbe dobott tollseprőt. Magdolna ott kuksolt az orgonabokrok virágzó sűrűjében. Volt itt neki egy titkos búvóhelye. Pokrócot szerzett a padlás lim-lomjai közül, azt hozta ide lopva a bokrok közé, ahol a tövek között kicsiny tisztás adódott. Ha sikerült valami tilos könyvet lopnia apja könyvtárából, ide hozta, hogy a lelkiismerettől és kíváncsiságtól viharosan dobogó szívvel falja az oldalakat, néhol korántsem értvén az olvasmány jelentőségét, csak zagyva sejtelemmel kutatván a felnőtt élet forró rejtelmeit.