Koivikko lakói

Egészen különös világ: egészen idegen tőlünk és mégis egészen a mienk. Idegenül északi a miliő, de mélyen a mienk a miliőben vergődő ember. Egészen egyszerű mese, egyszerű probléma, egyszerű helyszín és környezet, mint amilyen egyszerű Észak; az életért küzdő ember primitív világa, a hófedte tájak, a különös nyár, amikor az égő fa füstje messziről érzik a levegőben. Az udvaron sorban állnak a frissen font kosarak, az alig meghántott fából készült létrák, dagadó dongájú kádak. Ebben a környezetben folyik Helge élete. Álmai, vágyai nem szöknek messzire: a maga barkácsolt a csónakot akarja rátaszítani a tó vizére. Erről álmodik. Az életük olyan simán siklik, mintha Isten olajozta volna az útjukat. A csónak lassan épül. Egyszer azonban Helge életébe betoppan Maija; befészkeli magát anélkül, hogy Helge testvéreit kiszorítaná. Apró, elsimítható családi félreértések felhőzik Koivikkó egét. Érezzük, hogy a viharnak el kell jönnie. Egy napon aztán kipattan a tragédia. Nem niebelungi, nem rázkódnak itt a földek és egek, nem sikoltoznak megtépett ruhájú emberek csak csendben, halkan elmúlik valaki. Az élet pedig megy tovább a maga megszokott medrében. Maija gyermeke megszületik. Koivikkó kis társadalma szétszéled és Helge után pusztul a kunyhó is, de marad és él egyszerűségében is tovább az élet, mert egy halál tőszomszédságában két élet fakad: Maija és Tilta gyermekéé. A születés, az élet gondjai, a halál, a tél, a tavasz, a fák, az emberek nyitottak és mélyek: nem felhőzik előttünk, vagy mögöttünk semmi misztikum. A világ nagy misztériuma úgy csendül ki mindegyikből, mint ahogy a virágból a szelekbe bomlik az illat. (Meggyes Ete) A kötetet N. Sebestyén Irén műfordításában adjuk közre.