Kócsagok birodalma - A Velencei-tó állatvilága

Az évek távlatából ma már nehéz eldönteni, mikor szerettem meg a Velencei-tavat. A sok, elsősorban a tó állatvilágával kapcsolatos élmény - valami furcsa, de együtt is éppen oly szép emlékké olvad össze bennem. Hogy mikor is szerettem meg? Talán azon a rég elmúlt őszi alkonyaton, amikor mint kisfiú először álltam a dinnyési parton, és egészen elmerültem a vöröslő nyugati égbolt előtt vízre érkező libacsapatok csodás látványában. Pedig annak idején még nem tudtam teljes odaadással és osztatlan lelkesedéssel figyelni a madarak légi játékát, mert egy-egy ritkábban látható fajt bizony még könyv segítségével tudtam csak felismerni. Akkoriban még nem volt "Peterson", hogy segítsen a kíváncsi madarászpalántának. Rendszerint Lovassy Sándor "Magyarország gerinces állatai" című könyvét cipeltem magammal, és a képek nélküli szöveg alapján próbáltam a látott madarat meghatározni. Azóta szerencsére lerakódott némi tapasztalat, ebből szeretnék most egy csokorravalót átnyújtani az olvasónak. A könyvben elsősorban gerinces állatokkal, főként madarakkal foglalkozom. Nemcsak azért, mert magam is ezeket kedvelem és ismerem a legjobban, de azért is, mert az érdeklődő természetbarátok is őket veszik észre elsősorban. A rovarok, pókok csodálatos világában sokkal nehezebben ismeri ki magát az állattanban járatlan ember. De azt persze semmi sem gátolja, hogy alkalmilag megcsodáljuk őket. Egy gyönyörű pillangó, a nádszálon sütkérező szitakötő vagy az úton átigyekvő bogár látványa még akkor is élményt jelent, ha netán nem is tudjuk pontosan, milyen fajhoz tartozik. A természet nagy egészének szeretete a legfontosabb. Ha otthon érezzük magunkat a vízparton, a füzesben vagy a suttogó nádasok birodalmában, akkor egy-egy talán pontosan fel sem ismert állat problémája apró részletkérdéssé válik. Szeptemberben járunk, az időjárás kiszámíthatatlan szeszélye néha-néha már az októbert idézi elénk. Megedződött a tanítás az iskolákban, lassan színesedni kezdenek a lombok a fák ágain. Ha megerősödik a szél, egyik-másik elfáradt levél szép csendben elválik az ágtól, és kerengve, hintázva indul a föld felé. Még néhány hét és a pákozdi dombok felett vöröslő nyugati égbolt előtt ismét ott repülnek majd a magas északról érkezett vadlibák. Gágogó hangjuk végigszáll a sárguló nádszálak és a szürkén csillogó víztükör felett. Ha hírüket hallom, biztosan leutazom majd, hogy üdvözöljem őket. Újra ott állok majd a tóparton, mint annyi éven át minden ősszel, és gyönyörködöm bennük. Hallgatom csodálatos hangjukat, figyelem a vízre ereszkedő csapatokat. És közben megszűnik számomra minden egyéb, csak a tóparti alkony marad a tengernyi nagy madárral. Mert a természetes ezerarcú szépsége talán az egyetlen, amit soha meg nem unhat az ember. /A szerző/