Kísérlet, elmélet, gyakorlat

Már az sem mindennapi dolog, hogy mérnöki és fizikusi tehetség találkozzék egy emberben. Az pedig kivált ritka, hogy igen kifejlett állapotában ez a két képesség olyan kölcsönhatásban legyen, mely a fizikusi fantáziát mindenkor a valóságra irányítja, a mérnök gyakorlatiságát a fizikus alapokat kereső szenvedélyével ötvözi. Pjotr Leonyidovics Kapicának, a fizikai Nobel-díj 1978. évi kitüntetettjének könyvéből mindenütt kitetszik az az általános meggyőződés, hogy a valóság és az absztrakció határán mozogva igazi inspirációt lehet nyerni. Még Campridge-ben töltött évei alatt módszert dolgoz ki igen erős mágneses terek keltésére, s a fémek ellenállásának mágneses térrel való változását vizsgálva meglepő jelenségeket tapasztal. Hazatérte után a munkáinak folytatására létrehozott intézetben új módszerrel cseppfolyósítja héliumot, s megfigyeli, hogy 2,19 K alatt a folyadék rendkívül folyékonnyá válik; igen egyszerű kísérletekkel kimutatja, hogy a hélium ilyen körülmények között két komponensből áll: egy normálisból és egy szuperfolyékonyból. Olyan tapasztalatok voltak ezek, melyek ellentmondtak az addigi elképzeléseknek; elméleti feldolgozásukhoz új képet kellett felvázolni az anyag viselkedéséről. A valóság Kapica számára nem szűkül azonban a fizikai valóságra. Valóság maga a tudomány és még inkább a mindennapi élet. Ebből a nyilvánvaló tényből azonban egyáltalán nem szokásos következményre jut: a két felfogás, hogy egyfelől a tudományban az ember sajátos vágya fejeződik ki, mely megismerésre sarkall, s ezért itt fel sem vethető a hasznosság kérdése, másfelől a tudomány arra jó, hogy jobbítsa az emberi életet, egy szóval, hogy gyakorlati hasznot hajtson - egyazon, a kísérlettől az életen át a gyakorlatig ívelő folyamat két szakaszának elvont képe. Csakhogy ahhoz, hogy e folyamat a tudatosság által hatékonyabb legyen, nem kevés változtatás szükséges. A reneszánsz művészeti forradalmát, a már régóta fejlett angol tudományos életet vagy jobb sorsra érdemes tehetségű és életművű kutatók pályáját elemezve mutatja ki: csak eleven tudományos és nem csak tudományos közéletben van lehetőség arra, hogy a tudomány betölthesse e hivatást. A formalizálódás veszélyét már korán felfedezve új rendszerű kutatóintézetet alapít, részt vesz egy speciális, nem egyetemi szervezésű felsőoktatási intézmény létrehozásában: az analógiákkal kézenfekvővé tett, igen elevenen leírt gondolatok végig valóságos tapasztalaton alapulnak. Az Olvasó ebben a gyakorlat és a kísérlet között is összefüggést teremtő eszmekörben forogva maga is kedvet fog érezni a gondolkodásra, a továbbgondolkodásra.