Kiáltottam, meghallgattál...

Mikor legmélyebb pontján voltam életemnek s azt gondoltam, hogy még imádkozni sem volnék képes, s a kórtermet valami nagy csend járta át, meg a döbbenet, hogy holnap vajon mi lesz, még étünk-e, akkor szólt felém egy riadt hang: jó lenne imádkozni. összeszedtem kis erőmet, beszélni kezdtem Istennel félelmeinkről, kicsinyhitűségünkről, szeretteinkről, akiknek még szükségük van reánk, az Áldott Orvosról, aki velünk volt eddig, de miért ne lenne ezentúl is; lassan megszólalt a reménység szava, majd a bizalomé is, a végén könnyék között átadtuk az éjszakánkat, a holnapi napunkat a mi szerető Atyánknak. Ez előtt az este előtt is, de ez után különösképpen nem tudtam mást tanácsolni a kereszteket hordozó testvéreimnek, csak azt, hogy a keresztjeikről mindig Istennek beszéljenek. Vele osszák meg minden fájdalmukat, előtte tárják ki szívüket gyermeki bizalommal. Valahonnan innen született meg ez az imádságoskönyv is. Majd később kórházi és családlátogatáskor mondták nékem vagy én mondtam másoknak: jó lenne most imádkozni. Ma újra mondom. Néked mondom, kedves testvérem: jó lenne most imádkozni.