Karikatúrák 3.

Milyen címeket adnék én Édua legújabb gyűjteményének? Szelíd kajánságok? Hétköznapi groteszkek? Görbeségünk tükrei? Látható, hogy a verbális benyomás valami azonos körül téblábol, a karikatúra művészetének ilyen nagyon általános ismérve, a műfajban általában a jellegzetes körül, és ezen belül (vagy kívül) arról dadog, hogy miért Édua, miért lehet azonnal megismerni a grafikát (foglalkozást jelölő főnév nőnemben, a francia törvény szerint!), most már nem is általában grafikát, hanem az éduait? Nehéz és fontos penzum, hiszen többek között az különbözteti meg a művészt a tisztes mesterembertől hogy az egyik jó minőséget ad a sokak hasonlóságában, a másik olyan egyénit, ami hamar kiválik a sokak jó minőségű hasonlóságából. Az első csavar a stílus. Úgy érzem, hogy itt a mai állandóságok mint egy, a karikatúra születési fénykorára, a 19. századra visszakacsintó maiság jelennek meg, utalva arra a Daumier-vel, a Charivari-val, a Punch-csal, a Borsszem Jankóval jelzett grafikai stílusra, ami némi kontrasztot mutat a 20. század forradalmi Klee-jével és sok más, kisebb-nagyobb hasonló művész minimál-reprezentációjával szemben. A visszakacsintás tudatosnak tűnik, mint annyi mai művészé a zenében, irodalomban, csak félig-meddig rejtve az azóta megtanult technikákat, erősítve a modernségünk felülete mögötti lelki állandóságainkat, amelyek így a hagyományosnak tűnő köntösben még fokozzák a hétköznapi groteszket. A másik csavar a szelídség. A karikatúra az egyik legkegyetlenebb műfaj, alig tűr empátiát a joggal elitélendő, kifigurázandó, emelvényeiről letaszítandó áldozatával. Egy arcképben, vagy regényhősben ott lehet a jóságos nagypapa és a kegyetlen hóhér, a tigris és a szelíd őz, a zenében hol a dúr, hol a moll. A karikatúra a torzat torzítja. Nem Édua. A humora csak ritkán éles, a figurák kerekdedségükben általában hordoznak némi esendő bájt, még a legerősebb képi kritikában is van egy kis kedélyes oldás, hiszen az élet és az élet figurái, azaz, mi magunk, akikről szól a századokon át is végeredményben hasonló történet, ilyenek vagyunk, még magunkkal szemben is megbocsátók. A többi már nem verbalitás, sőt az eddigit sem lenne szabad szájbarágásként venni. A többi, a szelíd kajánságoké!