A KönyvKereső szolgáltatás csak regisztrált ügyfeleink számára elérhető.
Hogy igénybe tudja venni, kérjük, jelentkezzen be, vagy regisztráljon oldalunkon.
Milyen címeket adnék én Édua legújabb gyűjteményének? Szelíd kajánságok? Hétköznapi groteszkek? Görbeségünk tükrei? Látható, hogy a verbális benyomás valami azonos körül téblábol, a karikatúra művészetének ilyen nagyon általános ismérve, a műfajban általában a jellegzetes körül, és ezen belül (vagy kívül) arról dadog, hogy miért Édua, miért lehet azonnal megismerni a grafikát (foglalkozást jelölő főnév nőnemben, a francia törvény szerint!), most már nem is általában grafikát, hanem az éduait? Nehéz és fontos penzum, hiszen többek között az különbözteti meg a művészt a tisztes mesterembertől hogy az egyik jó minőséget ad a sokak hasonlóságában, a másik olyan egyénit, ami hamar kiválik a sokak jó minőségű hasonlóságából. Az első csavar a stílus. Úgy érzem, hogy itt a mai állandóságok mint egy, a karikatúra születési fénykorára, a 19. századra visszakacsintó maiság jelennek meg, utalva arra a Daumier-vel, a Charivari-val, a Punch-csal, a Borsszem Jankóval jelzett grafikai stílusra, ami némi kontrasztot mutat a 20. század forradalmi Klee-jével és sok más, kisebb-nagyobb hasonló művész minimál-reprezentációjával szemben. A visszakacsintás tudatosnak tűnik, mint annyi mai művészé a zenében, irodalomban, csak félig-meddig rejtve az azóta megtanult technikákat, erősítve a modernségünk felülete mögötti lelki állandóságainkat, amelyek így a hagyományosnak tűnő köntösben még fokozzák a hétköznapi groteszket. A másik csavar a szelídség. A karikatúra az egyik legkegyetlenebb műfaj, alig tűr empátiát a joggal elitélendő, kifigurázandó, emelvényeiről letaszítandó áldozatával. Egy arcképben, vagy regényhősben ott lehet a jóságos nagypapa és a kegyetlen hóhér, a tigris és a szelíd őz, a zenében hol a dúr, hol a moll. A karikatúra a torzat torzítja. Nem Édua. A humora csak ritkán éles, a figurák kerekdedségükben általában hordoznak némi esendő bájt, még a legerősebb képi kritikában is van egy kis kedélyes oldás, hiszen az élet és az élet figurái, azaz, mi magunk, akikről szól a századokon át is végeredményben hasonló történet, ilyenek vagyunk, még magunkkal szemben is megbocsátók. A többi már nem verbalitás, sőt az eddigit sem lenne szabad szájbarágásként venni. A többi, a szelíd kajánságoké!