Isten majd megbocsájt: Az a mestersége + Folytatás (2 mű)

Részletek a könyvből szenilitásba fulladt, s Jézus szavaival nemigen alátámasztható kakaskodását? S ráadásul hány és hány másként gondolkodót kényszerítenek rá tekintélyelvvel e szekérre! Ha csak azoknak a magyar katolikus papoknak a névsorát tenném itt közzé, akikről én személyesen tudnám bizonyitani -- mert hát azért nem vagyok rosszképú gyerek --, hogy melegek, püspökeink legtöbbje felvágná az ereit! S akkor még nem beszéltünk a XX. század nagyvárosaiban egyre inkább elidegenedö fiatalok millióiról, a nyugat--európai civilizációk teljes csődjéröl a boszniai vérengzésekkel kapcsolatban, a rádióból ugató, kalmár Egyesült Allamok kényelmes kapzsiságáról, amely mindezt oly sokáig -- mint 56--ban is -- karbatett kezekkel nézte; a dolgozó nők tarthatatlan helyzetéröl, és arról az újfajta felelösségérzésről, amit akkor kezdünk -- vagy legalábbis kellene kezdenünk -- érezni, amikor látjuk a harmadik világ nagyfejű, szomorúszemú, valószerűtlenül sovány, legyekkel belepett gyermekeit a televízióban! S eközben a magyar egyházi vezetés azon elméskedik, hogy vajon Bulányi György páter és karizmatikus közösségei egyáltalán katolikusok--e, mert tudnak és mernek közvetlenül a Jóistenhez imádkozni a püspökök fontoskodása nélkül is! Ám ugyanakkor a katolikus főpapság szégyenérzet nélkül szentel fel püspököt a hadsereg, tehát az ölés és a pusztítás szervezete számára. Mert minden hadsereg, akár támad, akár véd, az emberi élet kioltásának szolgálatában áll, tehát lényegileg erkölcstelen és az evangélium szelleme ellen való, és csak a történelem a megmondhatója, hányszor küldték a hazaszeretet nevében a halálba az ország fiataljait hataloméhes politikusaink, kik eközben konferenciákon és tárgyalásokon szenvelégték és zabáltak! S ha ehhez püspökeink segédkezet nyujtanak, akkor a civilizált banditizmus kiszolgálóivá és haszonélvezöivé válnak, s annyira lehet ezután már csak őket Krisztus követőinek nevezni, mint azokat a személyeket orvosoknak, kik -- esküjüket megszegve -- az államnak a kivégzéseknél segédkeztek megállapítani a halál beálltát. S hogy nem csusszan ki püspökeink feneke alól a márkás, soförrel vezettetett nyugati autócsoda, amikor látják a városi és a vidéki szegények rettenetes életét, sokszor saját papjaikét? Amiért még Afrikáig sem kell elmenni! Ne hallottak volna még Myriel püspökröl Hugo könyvében, a Nyomorultakban? Vagy Léger bibornokröl, aki faképnél hagyta a montreáli érseki széket, hogy Afrikában segitsen a szegényeken, mert papnak érezte magát, s nem hivatalnoknak? Vagy Kalkuttai Terézröl? Ha máshonnan nem, hát Faludy verséből? Hogy Krisztus szenvedését látja minden haldoklóban, vagy csak az emberi lét nyomorát, s a dogmák szövedéke közt mint teremtett ilyen mennyei rendet magában, titok; de csak így tudta Káli kolera--sújtott papját roskadó, öreg vállára felvenni a kalkuttai pocsolyából; másként rég megtört volna India ezernyi borzalma s kinja közt -- és máshogyan nem törölgetné szemsarkát mindenki e tőle olyan idegen, sovány albán vénasszony láttán, ki a jóság szépségét hordja ezüst homlokán Teréz üzenete egyértelmü: miért foglalkozunk állandóan régmúlt dolgokkal, régvolt szentek aranyvitrinbe zárt, penészes lábbütykeivel, s a mennyország pontos feltérképezésével, amig itt és most annyi a tennivaló? Mindannyian felelősek vagyunk az emberiségért, és mivel az emberiség -- mint olyan -- ritkán csönget be ételért, ruháért, lakásért, a tanulás lehetöségéért, ezért mindenkiben, aki segitséget kér tőlünk, fel kell ismerni az emberiség követét. S az erkölcs nem az ágyban kezdődik és végződik, hanem ott, hogy a jónevü sebész egy dorozsmai, vályogviskóban élő cigányasszonyt is megoperál--e olyan lelkiismeretesen és körültekintően, mint egy jól fizető, kövér, pesti bankigazgatót. S ennek az erkölcsnek a törvényét akkor is meg kell tartanunk, ha van mennyország, ha nincs, ha folytatódik a földi lét az öröklétben, ha nem. Söt, akkor is, ha ugyan van Isten, de mi soha nem támadunk már fel. Én persze reménytelenül romantikus vagyok, és hiszek benne. S még inkább hiszem, hogy az egyszerü mohamedán öregember, vagy az eszkimó kisfiú, aki soha nem látott még püspököt, ugyanazt az Istent dicséri a felkelő nap, vagy a hómezök horizontja feletti kék ég lenyúgözö szépsége láttán, mint én, amikor ránézek Botticelli Tavaszára, s egyszerre megértem, hogy ez az Isten a szépség és a jóság istene, s akárhányszor valami szépet alkotunk és jót teszünk, egy kicsit paradicsommá varázsoljuk magunk körül a Földet, és akkor pár percre talán nem kell hogy úgy érezzük magunkat e világban, mint dohos pincelakásban a rosszhiszemű lako.