Igaz emberségért

Néhány éve az NDK-ban jártam, s az egyik nagyváros utcáján kiégett, üszkös falú templom romjai mellett álltam meg. Tetőzete, ablakai mind elpusztultak. Csak néhány fala maradt épen. S a szörnyű réseken keresztül be lehetett látni a szentélybe. Az oltár köve nyíltan meredezett mindenki előtt. Körülötte ott lüktetett az utca forgalma: villamos kereke kattogott, autóbusz dudált, emberek siettek napi gondjaik vagy örömeik után. A döbbenetes kép mégsem szomorított el: oltár az utca közepén. Inkább az jutott eszembe - amit mi, gyilkos ösztönöket takargató hamis vallásoskodásunkkal az embertelenségünket palástoló keresztyén-mázas Európánkkal eltakartunk belőle, az most lett nyilvánvaló. Az oltár Krisztusa nem háborút, halált, de életet kínál az embernek. - Másik emlékem is a háborúval kapcsolatos. Csak sokkal régebbi. Diákéveim Szombathelyére visz el. Ott láttam először, amikor a bombáktól kettészelt házakban szétnyíltak az otthonok. S képeivel, bútoraival, ruhadarabjaival együtt egy család intim magánélete kikerült az utcára. Amit mindenki elől takargattak - még maguk elől is az lett kikiabálva. - A Hegyi beszédben valami hasonlót tesz Isten: lerántja az álarcot rólunk! - De önmaga áldott arcát is fel ragyogtatja előttünk!