IP - integratív párterápia - az elfogadás és változás módszere

Kétféle újdonsült lakástulajdonost láttam. Vannak a "vehemens átépítők". Ők nem tűrik, hogy az alaprajz különbözzön vélt igényeiktől; fáradságot, költséget nem kímélve magukhoz idomítják azt - bontanak és építenek (és a küzdelem közben ritkán mosolyognak). A másik típus, nevezzük "szemlélődőnek", inkább örül a lehetőségnek, és azon gondolkodik, hogyan használhatná a legjobban a kapott adottságokat. Esetleg akár változtat is bizonyos szokásain, hogy jobban kihasználhassa például a benapozás lehetőségeit. Képzeljük el most, mi a helyzet, ha a fenti kettőst nem egy lakás és a tulajdonosa alkotják, hanem két, hosszú távra szövetkező ember. (Párnak szokás nevezni, akár házasok, akár nem, akár különneműek, akár nem.) Az "átépítő" küzdeni kezd, hogy a másikat a saját igényei szerint formálja (ami, ha a megmunkálandó nem csupán lélektelen matéria, rendszerint kölcsönös "faragássá" fajulhat). Az ellentétes típus viszont inkább arra figyel, hogyan élvezheti a párja által kínált "benapozást". Úgy tűnik, az eredeti, hagyományos viselkedésterápia - és valószínűleg sok más pszichoterápia is - az "átépítők" igényeit szolgálta, amikor a partnerek küzdelmére figyelve fejlesztették technikáit. Sok évnek kellett eltelnie, amíg a terapeuták felismerték a gondtűrés, az "elfogadás" fontosságát - ami az integratív párterápia legfontosabb tétele. Jacobson és Christensen nemcsak kiegészítették a kezelési protokollt az "érzelmi elfogadás" elemével, hanem a teljes eljárást "a fejéről a talpára állították", a középpontba helyezve a párral folyó elfogadás-munkát. Ugyanis sok pár-konfliktus, természeténél fogva nem oldható meg a viselkedési, tárgyalási, problémamegoldó készségek fejlesztésével. Igen sok esetben a pár szenvedését az okozza, hogy képtelenek elfogadni egymás különbözőségét, és ennek megoldatlanságából származnak a bajt hozó, túlzó érzelmi reagálások. Az IP bölcs megoldást kínál erre a helyzetre.