Pohár víz az asztalon. Mozgékony a mozdulatlanban. Engedelmesen elfogadja a kényszert. Átvilágítja a napfény, elnyeli, csillog, egyszerű üvegoszlop. Az üresség telítődött, a formátlan formát kapott. Nem látszik tőle idegennek, pedig önmagától ezt sohasem választja, emberi, tőle független akarat kényszerítette rá. Azonosult vele.
Sima, függőleges henger. Fénycsíkokra válik, játszik rajta a világosság. Akár foroghatna is, de nem teszi, mozdulatlanságában mozog. Enged a fény lassú változásának, akaratlanul is az idő múlását mutatja. Ölelkezik az idővel a tér.
Nézem. Nem vagyok szomjas, nem kívánom. Másféle kívánság kapcsol össze bennünket, kíváncsiságom a rejtély megfejtésének vágya. Leköti figyelmemet a látvány, meghatározott alakban az alaktalan, a minden formát elfogadó, a tízezer formájú. Hiszen lehetne kanálban, csatornában, keresztelő medencében, fakupában, pocsolyában, virág kelyhében, vasfazékban, locsoló üvegcsékben, kanyargó, végtelen csőben, bőrtömlőben, erőmű gátjai között, szomjas ember tenyerében, tűzoltó kocsi tartályában, asszonyi szemben.
Rokonom. Rokonunk. Az emberi test hetven százaléka víz. Alakom, bőröm, izmaim, zsírjaim, májam, veséim, gyomrom, beleim, agyam adnak neki formát. Vagy ő határozza meg az én formáimat. Melyikünk az erősebb, ki parancsol a másiknak? Más vagyok, mint ez a pohár, nem látszom át, mozogni tudok. Közelebb hajolok, visszahúzódom. Felállhatnék, itt hagyhatnám, de nem teszem, lenyűgöz egyszerű, geometrikus szépségével. Gondolatokat indít, képeket idéz.
Esőcseppek. Ferdén hullanak a magasból, megcsillannak, futnak, kopognak a tetőkön, a leveleken, ágakon, az utca kövén, vágtató kocsik tetején, fekete és színes ernyőkön, könnypatakban, meztelen női arcokon, vonalakat húznak a börtönablak rácsai előtt, mossák a kövezetet, az eldobott kenyérhéjat, széttépett levél darabkáit, menekülő kutya szőrét, málladozó cigarettavéget, vetések zöldjét, kopár 1
+ Mutass többet
- Mutass kevesebbet
