Háfiz versek

Perzsia költészete mindig különös varázzsal bűvölte el az európai olvasót. Káprázatosan pompázó színek, szeszélyesen váltakozó hangulatok, mélyről fakadó, olthatatlan emberi szenvedélyek, mennyei örömök és pokoli keservek bontakoznak ki előttünk, ha a klasszikus perzsa remekművekben lapozgatunk. Az elbeszélő költemények mesevilágában legyőzhetetlen hősök száguldanak utolérhetetlen paripákon, hatalmas harcok tombolnak, halomra hull a gonosz és a hitvány, s a győztes diadalünnepet ül. A csillagok által beragyogott ligeteket holdarcú szüzek népesítik be, s elemésztő szerelemre gyújtanak. A sivatagok halált hozó homoktengerében álnok démonok lapulnak, adandó alkalommal megtévesztő alakot vesznek fel, s gyanútlan áldozataikat a pusztulásba csalogatják. A lírai költészet kifogyhatatlan hasonlataival, a finomságok iránt tanúsított páratlan gonddal adja elő a szerető és a kedves kapcsolatából eredő érzések minden lehetséges árnyalatát, az egyesülés mámoros boldogságától az elválás kétségbeejtő keservéig - hol misztikusan az Istent választva a szerelem tárgyául, hol valódi értelemben egy földi szépség - fiú vagy lány - köré szőve a szerelem finom szálait. Ha egyedül a költészet alapján akarnánk képet alkotni a perzsa múltról, azt hihetnénk, csodálatos háremek, mesébe illő gazdagság, örökös ünneplés gondtalan földje volt ez, egy világi és érzéki színezetű Paradicsom eszményi színhelye. A perzsa valóság azonban - így tanítja a történelem - mindig távol állt ettől az ideális elképzeléstől. A megállapodott paradicsomi lét helyett a sorsáért makacsul küzdő perzsa nép - az alkotmányforradalom elszánt katonáinak, a tebrizi és a gitáni felkelés harcosainak őse - vívta életharcát a sajátos arculatú ázsiai hűbérrendszer áldatlan körülményei között, egyaránt dacolva hol a mindenkori despota önkényével, hol a nyomorúságos természeti viszonyokkal.