Férfihangra

A költészet két ellentétes elem, az egyetemes és a személyes dialektikájából születik meg. A vers tanúságtétel - az emberről, drámájáról és színpadáról: az életről. A történések homokja alól ki kell bukkannia az igazság, a törvények kő-arcának; az anekdota, az impresszió önmagában érdektelen és esetleges: magánügy. Ha a költő nem akar lemondani arról, hogy világokat - a valódit és a képzeletét - állítva egymás mellé, egy teljes életdarabot, mikrokozmoszt foglaljon versébe, akkor az analógiák tág skáláján kell végigfutnia, töménynek és asszociatívnak kell lennie. Így olykor csakugyan éreztetheti "a föld ízét". Ugyanakkor a líra, az "alanyi" költészet azzal érdemli meg nevét, hogy indulatot közvetít - egyszeri megnyilatkozás is. De a költő csak néhány verssor erejéig állítja meg a napot, hogy küzdelmére világítson. Beszéde ezért ünnep: a lényeglátás és a szavak ünnepe. Nyelvéből el kell hagynia a szónokias, a magyarázó, sőt igen gyakran még a társalgó összetevőket is, hogy a nagy összefüggések mellett a még kendőzetlen indulatokat is megragadhassa. A sallangjaitól megfosztott vers így akár "kiáltás", háborgó belső világ hű kifejezése is lehet.