Értekezés a babfejtésről

Már megkapta a behívót a nagyapám a háborúba, amikor megesküdtek. A nagyapám nem akarta, mert ki tudja, visszajön-e. De a nagyanyám, hogy másként várja menyasszony a vőlegényét, másként férjét a feleség. És oltárhoz vezette a nagyapámat. Most már tudni fogja, hogy harcoljon, ha már van felesége. Másképp fognak örvendezni, ha visszajön, mert vissza kell jönnie, el is átkozná az Istent nagyanyám, ha nem jönne vissza. És hogy a nagyanyámnak ne kelljen elátkoznia az Istent, olyan erő szállta meg a nagyapámat, hogy amikor megérezte a szuronyt a hasában, megölte azt, aki azt a szuronyt beledöfte, és még két cimboráját. Úgy emlékezett erre, mintha tegnap lett volna. Aki megdöfte azzal a szuronnyal, vézna volt, picike, egyetlen földig érő köpeny, a feje egyetlen sisak. Kéz helyett csak köpenyujjak, és ezek a köpenyujjak mintha maguktól döfték volna be a szuronyt a nagyapám hasába. És akkor a nagyapám már ki is nyitotta a száját, mert azt akarta mondani, ne öldököljük egymást. Haza kell mennem. És neked is haza kell menned. De meg kellett ölnie. Nem szuronnyal, nem is golyóval, hanem azzal a roppant nagy erővel, amelyet fájdalom helyett érzett. Megmarkolta a másikat a sisakja alatt, és ledöntötte a földre. Akárcsak a két cimboráját. Térdre is rogytak nagyapám elött, de ő nem tudta már visszatartani azt a nagy erejét. Sisakja alá nyúlt az egyiknek, és a földre vele, sisakja alá nyúlt a másiknak is, és földre vele. És miután megölte őket, csak akkor szállt ki belőle az az erő. Leült a holttestek mellé, és sírva fakadt. És csak ekkor érezte meg, hogy a hasa fáj a beledöfött szuronytól.