Erdély aranykora

Most egy országgal odább. Lépjünk előbbre egy országgal és hátrább négy esztendővel. Erdélyben vagyunk. 1662 az év. Egy egyszerű nemesi lak áll előttünk Ebesfalva aljában, szinte legutolsó ház a helységben. Az épület inkább hasznosság, mint regényesség nézetei szerint van építve, minden célra külön épület, alakra, minőségre, elhelyezésre. Kétoldalt ólak, aklok, kocsiszínek, kőből, vályogból vagy keményfa deszkából, ketrecek, szárnyas állatok számára, nyitott csűrök, zsúppal fedve, s nagy tetejű birkarekeszek, hátul gyümölcskert, melyből egy méhes félszeg teteje látszik ki, s a széles udvar közepén a fehérre meszelt lakóépület, félszárnyra építve, előtte árnyékos diófák, melyek alatt malomkőből hevenyészett gömbölyű asztal áll. A lakóudvar kőkerítéssel van elválasztva a szérűskerttől, melyben hegyesre rakott boglyák, megkezdett szénakazalok, s roppant nagyságú asztagok láthatók, miknek búbjáról kellemetlenül kiáltoz egy fölröppent páva. Este van, a béresek hazatakarodtak, az ökröket kifogták a széles társzekerek mellől, melyek érett tengerivel rakottan tértek haza, a juhnyáj kolompolva jön meg a legelőről, a sertések végig röfögve az úton, vágtatnak be a nyitott kapun egyenesen futva vályúikhoz, a kakasok civakodnak a nagy diófákon, hova már naplementekor elültek; a távolban hallik az estharangszó, még távolabb a kútra járó falusi lyányok éneke, a béresek marháik után látnak, ki egy nagy nyaláb friss kaszált muhart hoz, ki meg nagy sajtárban hozza a már kifejt, habzó, illatozó sárgafehér bivalytejet. A konyhából kivilágít a lobogó tűz, melyre pirospozsgás lyány tart egy nagy serpenyőt, a jó, rántásillat messzire elérzik.