Epidauroszi tücskök, szóljatok

Görögországi útinapló A könyv nem szokványos útirajz: a költő egyszerre utazik térben és időben, s mint a homéroszi életmű fordítója és értelmezője az antik világ értő rajongója. A jelen látványára mindig rávetíti a múlt emlékképeit: a múltban a jelen távoli csíráit, a jelenben a múlt hagyományait fedezi fel. Érzékeltetve e táj csillogó, mediterrán szépségeit, e kultúra egyetemes értékeit, a szórakoztatva tanító nemes ismeretterjesztés mellett a költő közvetett és közvetlen: verses lírai vallomást is tesz az idő könyörtelen hatalmán is győzedelmeskedő örök emberi értékek mellett: "...mintha a délutáni meleg s a megenyhitő tengeri szelek közös szavaként íntene, hogy múlik, időnk, de arra is, hogy az egész idő nagyképüség nélkül míly messze nyúlik, szépen, szeliden és egyszerüen gördül tovább tücsökszó-perceken, s hogy lesz belőle szép nagy végtelen, meg arra is, hogy nem csattog fölöttünk mindig csak vész, mely várta életünket, e tücsökszóba is beleszülettünk, ringatott mást s most ríngat végre minket, aztán majd ujra másokat... Ily régiek leszünk mi is maholnap; de ti, ti tücskök, már személytelen személyiséggé nőttök közbe fenn a lomb között, igaz Kekropsz királlyá; szépen kérlek, zizegjétek világgá, hogy voltunk mi is, mikor voltatok, epidauroszi tücskök, szóljatok!