Elveszett otthonok - Elbeszélés egy szerelem környezetéről.

Egy régi történet következik ezeken a lapokon - írja Vas István könyve előszavában. - Régi, nemcsak azért, mert régen történt, hanem azért is, mert régen íródott, tizennégy évvel ezelőtt. Akkor is kevesen látták: tudtam, hogy valóságos személyeket, eleven érzékenységeket érint. Most azonban, amikor - a kiadó biztatására - újra elővettem, más szemmel néztem, másképpen láttam. A szereplők egy része meghalt azóta, a többiek problémái, történései távoliak lettek. Eltávolodtam valamennyire attól a szereplőtől is, aki én maga vagyok ebben a történetben, és olykor már-már sikerült úgy olvasnom, mint első személyben írt elbeszélést egy képzelt regényhős problémáiról. A ,,történelem" pedig gondoskodott róla, hogy jobbára elsüllyedt világ legyen a környezetből is, amelyben lejátszódott. Azt is észre kellett most már vennem, hogy az elbeszélés kerete, a leleménnyel kitálalt játék csak ürügye volt egy szemérmes történetnek, melynek nincs is szüksége folytatásra. Valahogy úgy, mint ahogy némely mai zenemű modern kompozíciója és hangszerelése régimódi dallamot bújtat. Ez a romantikus dallam itt egy reménytelenség és egy szerelem története. Ez persze a szerző szempontja. De hogy is mondta Goethe? ,,Érjék be azzal, hogy valaki a különlegeset olyan egyetemessé emeli számunkra, hogy megint minden további nélkül beolvasztják a maguk különlegességébe." Mert ha nem közérdekű témáról szól, mi más mentsége is lehetne a művészetnek?"