Elúszó kert

Egyre ritkábban szólnak hozzánk a holokauszt túlélői. Már az utolsó nemzedék irodalmi művekben megfogalmazódó tanúságtételeit is megismerhettük. Olyan kései pályakezdők szólaltak meg, még a legutóbbi időkben is, akik több évtizedes távolságból idézték fel azokat a szörnyű emlékeket, amelyek egész életükben végigkísérik őket. Az 1921-es születésű Ida Fink is az utolsó nemzedék kései pályakezdői közé tartozik. Fiatalon zenét tanult Lengyelországban, aztán gettóba zárták, 1942-ben megszökött, paraszti környezetben rejtőzködve élte túl a háborút. 1957-ben a férjével és a lányával együtt Izraelbe emigrált, a Tel-Aviv környéki Holonban él. 1976-ban, héber fordításban jelent meg az első elbeszéléskötete, ezt még kettő követte, és egy regény, az Utazás (1990). Lengyelül ír, művei a héber mellett angolul, hollandul, franciául és németül is megjelentek. Történetei attól egyedülállóak, hogy a szerző nagy időbeli távlatból, kevés szóval idéz fel hihetetlenül erős élményeket, amelyektől aztán már az olvasó sem tud szabadulni. Képes néhány oldalba belesűríteni a kora ifjúság minden szépségét, az idillt egyik pillanatról a másikra leromboló katasztrófát, az életben maradásért folytatott, sokszor kilátástalannak tűnő küzdelmet és a megmenekülés utáni újrakezdés legsúlyosabb dilemmáit. 1985-ben Anna Frank irodalmi díjat kapott, 1995-ben neki ítélték a Jad Vasem Intézet Buchmann-díját. A New York-i National Jewish Book Center nemrég Ida Finket is a száz legfontosabb zsidó író közé sorolta.