Eltűnő Budapest

ELŐSZÓ: Részlet a könyvből: A fotó, a fotózás, a fénynek a képezése drámai viszonyban áll az idővel. Ha a régi barnás kópiákat nézzük, szép, barna élmény, a klasszikus modernség juthat eszünkbe, lázadó, izgalmas emancipák vagy a kezdődő újságírás mint az új kor jelképe. Manapság meg éppen ellenkezőleg, mintha passzé volna, lassú, szegényes, fintorgunk hűtlenül, mintha egy ősi VW-bogárról beszélnénk, amelynek megvolt a maga ideje, de ez immár nem az, lemaradt, nem bírta a ritmust. Van ebben igazság. Ám éppen ebben az úgynevezett lemaradásban, a korszerűtlenségben volna a fotózás sajátossága, új lehetősége. A száguldó riporterek kezében videokamera van, az is való oda. Másféle emberek kezébe kerültek a fotóapparátok, tűnődőbb, figyelmesebb figurák kezébe. Málébbak is talán. A fotózás azért mindig úgy működik, mint a Nagyítás című Antonioni-filmben. Oda néz, ahová nem kéne. A fotós ki van szolgáltatva a szemének. A fotó a titok Ígérete. Volna hasonlóság az irodalommal, az irodalom természetével is. Mindkettőben van valami idejétmúlt, de valami egyszeri esély is: hogy bizonyos dolgokról csak így szólhatunk. Bizonyos gyilkosságokról nem tud senki, se a rendőrség, se a világ, nem létezik sehol, csupán egy filmnegatívon, csupán egy regény-epizódban.