Elmenőben (Versek)

"leírt dolgaink/ színe-java/ nem ér föl/ egy nyakmelegítő/ sóhajjal/ és mégis/ csakis/ a szó marad" Szerencsére a szó megmarad nekünk. Mert 'megélt dolgaink' - bármilyen gazdagok - közvetlenül nem közvetíthetők senkinek. Goldstein Imre "megélt dolgai" pontos, súlyos, komoly, sokszor ironikus szavain-képein át hol torokszorítón, hol kétségbeejtőn, hol reménykeltőn, hol felszabadítón vésődnek lelkünkbe-emlékezetünkbe, s "nem középiskolás fokon" tanítanak. Emberségre, helytállásra, méltóságra, hűségre, szeretetre, szerelemre - nagyvonalú humorra. Pedig hazátlanul, mindenütt befogadva, de igazi otthonra sehol sem lelve, a 20.század legnagyobb tragédiáit személyes sorsában viselve emberségből, életszeretetből, sőt egyfajta súlyos játékosságból példát adni nem kis teljesítmény. "Ígérem megpróbálok csak/ a jelenben lenni jelen/ a múltról majd három nyelven/ hallgatok s csak ujjaid hagyom/ hogy fürkésszék lehunyt szemem". Szerencsére azonban Goldstein Imre verseiben éppen magyarul nem hallgat a múltról, nem apja dachaui és ötvenes évekbeli múltjáról, nem a többiekéről. De nem hallgat az idő egykedvű múlásáról sem az évszakok pazar változásában, sem a hanyatló test megkapó, örökifjú vágyairól. Finoman érett, megfontolt, bölcs költészetet művel, amelyből (és újra csak szerencsére) egy-egy pillanatra váratlanul féktelen, fiatalos hevület gejzírje tör fel, hogy aztán az emlékképek pasztelljében (nyomot hagyva) tűnjön el. Többek között talán ezért lehetséges a túlélést túlélve megélt élet, ha nem is mindig, de a jelenlét (és a remény) sokszoros pillanataiban. "de talán/ ma délután/ minden ok nélkül/ csizmámmal együtt végre/ lehúzom lábamról/ Dachaut és Treblinkát/ átvágok a konyhán/ ajkunk összeér/ s nem érzed leheletemen/ a krematórium bűzét".