Egyszer- és soha többé

A kórházban délután ötkor már este van. A folyosókon csak kékfényű lámpák világítanak, nincs zaj és tolongás az ambulancia előtt, nem kísérnek a nővérek csíkos, kórházi pizsamás betegeket röntgenbe, laborba. Csak nagy ritkán lopakodik keresztül egy-egy, isten tudja, ki engedte be látogató, és az osztályos nővérek hordják szét a vacsorát a gumikerekű tálalókocsikon. Ágnes valaha, medika korában, ezeket a kora esti órákat szerette legjobban. A délutáni vizit utáni folyosót, a csöndet, az orvosságszagot, a csecsemőosztályról átszűrődő vékony sírást, a szellőztetésre nyitott folyosóablakokat, a kertből beáramló csípős, őszi levegőt, ezt a furcsa és békés világot, ahol a ragyogóra súrolt kockakövek visszaverték cipője kopogását: "Or-vos-leszek... or-vos-le-szek..." Most, amikor, isten tudja, hány ezredszer rója az utat a kórházi folyosón, a kórtermek és az inspekciós szoba között, inkább azt visszhangozzák a kövek: "Fe-le-lős-ség... fe-le-lős-ség..."