Egy egyszerű, boldog leányka napjaiból

Veress Ferenc kolozsvári fotóművész egyik leánya, Khudy Józsefné Veress Piroska - aki sokat örökölhetett édesapja művészi lelkületéből - 1918-ban, 54 évesen, nagymama korában irodalmi jellegű alkotással, lepte meg tízéves unokáját, Khudy Edithet. A nagymama sokat mesélt unokájának, akinek annyira megtetszettek a korabeli történetek, hogy arra kérte Nagyanyót - ahogy nagymamáját becézte -, hogy írja le neki gyermekkori élményeit. Veress Piroska önéletrajzi elemeket sem nélkülöző, időutazás élményét nyújtóírásai a családhoz kapcsolódó történeteken keresztül a korabeli kolozsvári, tágabb értelemben erdélyi generációk életvitelébe, egykori idillikus : gondolkodásmódjába engednek bepillantást. Ahogyan unokájának, naplóján keresztül olvasóinak is átadja édesapja ars poeticaként is felfogható világlátás: "Miért tennénk csak valamikor is rosszat, mikor ugyanakkor jót tehetünk?" Naplóját a kertjük végén hol lomhán mozgó, hol szilajon rohanó Szamos folyó példázatával fejezte be. ,,Megdagadva, medrében alig férve rohan tova. - Vajon kiknek mesélgeti most hosszú útja történeteit? S azok megértik-é beszédjét? Képletes beszédében alighanem önmagára és unokájának leírt történeteire gondolt. Önmagára azért gondolhatott, mert lelkileg annyira feszítették feledhetetlenül szép gyermekkora élménydús eseményei, hogy nem tehetett mást, ki kellett írnia lelkéből azokat. S megörökített történeteire azért gondolhatott, mert azokról nem tudhatta, hogy naplójával együtt merre veti majd a sors. Úgy gondolom, eddigi és leendő olvasó nevében egyaránt megnyugtathatjuk, megértettük és továbbadjuk az - ahogyan Veress Piroska önmagát nevezte - ,,egyszerű, boldog leányka" napjairól szóló immár elkallódhatatlan és halhatatlan napló-beszédét.