Diákok

"Lakása előtt trolibuszra szállt és két megállót utazott. Uj, tágas, sárga-kék trolibusz volt, amilyet a háború előtt nem láttak Moszkvában. Kényelmes karosszékeit puha, csokoládészínű bőr és mintás plüss borította. Szinte siklott, mintha vizen úsznék. Öt éve nem ült trolibuszon. Öt éve nem látott moszkvai kalauzt. Öt éve nem kérdezte tárgyilagos, pergő, moszkvai szójárással: "Leszáll a következőnél?" Most, amikor megkérdezte, olyan hangosan, olyan a helyhez nem illő ujjongással csendült meg a hangja, hogy az előtte álló utasok - kevesen voltak, hiszen hétköznap dél volt - csodálkozva pillantottak egymásra és szótlanul utat nyitottak neki. A nesztelenűl záródó ajtó harmonikája szolgálatkészen szétvált előtte. leugrott a járdára. És most itt jár, Moszkvában... Júliusi napfény olvasztja az utca hengerelt aszfaltját. Itt sötétkéknek látszik, távolabb ezüstösen csillog a napsütésben, mintha kifényesítették volna. A baloldali házak rövid, tömör árnyékot vetnek az aszfaltra, a jobboldaliakat elárasztja a napfény. Ablakaik vakítóan ragyognak. Egyik utcasarok mögül hatalmas kék bogár mászik elő. Víz-szárnyait kitárja. Vízcseppek milliárdjaiból szőtt szárnyain szirvány tündököl. Az aszfalt nedvesen feketéll, gőzölög, a kerekeken járó eső pedig hűvös felhőt árasztva, lassan tovább vonul."