Détári - Az utolsó magyar világsztár

Alig múltam huszonnégy, amikor elvitt volna a Barcelona, ám az illetékes elvtársak nem engedtek el, mert kevesellték az egymillió dolláros ajánlatot. Nem sokkal később egyikük mosolyogva megkérdezte tőlem: Döme, az Eintracht Frankfurtba vagy a Monacóba akarsz menni? Mondtam, hogy a Monacóba. Néhány nap múlva közölték velem, hogy mehetek - a Frankfurtba. Így indult a külföldi karrierem. Aztán fantasztikus sikerekkel, csodás élményekkel végződött. És mégis... Nem tagadom, még ma is van bennem keserűség. Hiszen ha belegondolok, hogy a Barca kétszer, a Juventus úgyszintén kétszer csábított, a Milanhoz pedig előszerződésem volt, akkor... Noha odahaza hét vastag album őrzi a rólam megjelent cikkeket, immáron az ötvenen túl arra jutottam, talán egy könyvet is megér a történetem. Elmesélem hát, hogyan jutottam az Állami lakótelep szoba-konyhás lakásától a luxusig, a futballtól a pingpongig (és vissza), az Aszfaltútépítőktől a világválogatottságig, no és az aljas rágalmaktól az egytől egyig megnyert perekig. Nincs tabu, őszintén beszélek az utamat sokáig egyengető apósomról, Komora Imréről, továbbá Mezey Györgyről, Mexikóról, gólokról, lövőcselekről, felejthetetlen győzelmekről és persze az örökké fájó kudarcokról. Más szóval, mindenről és mindenkiről. Különösképpen magamról. Elöljáróban csak annyit: bár az első igazolásomon nem ez áll, a nevem Détári Lajos...