De kár megvénülni! (Gyűjteményes díszkiadás, 15. kötet)

Először azt a címet akartam adni ennek az izének (mely, fájdalom! rám nézve nem regény), hogy ,,egy becsületes ember gonosztettei". Mert hát én az vagyok: becsületes ember; egyéb címem sincs: se ,,tisztelt hazafi", se ,,szeretett polgártárs", se ,,elismert szakférfiú". Csak becsületes ember: minden pontban; még a pontok pontjában is. Mustrája vagyok a férjeknek, annyira, hogy azt beszélik rólam, hogy ha meghalok, porrá égetnek, s mint Artemízia királyné tett Mauzolusz királya, italba keverik hamvaimat, s úgy adogatnak be, de nem a nőknek, hanem a férjeken, mint óvó-szérumot a hűtlenség baktériumai ellen. És ez nem is lett volna rossz regénycím: egy becsületes embernek a gonosztettei. Hanem hát ez mégis nagyon hasonlít a sviháksághoz, egy neme a hetvenkedésnek: virtuskodás olyannal, ami nincs. Sohasem szerettem a dicsekedést. Mit dicsekedjem a bűnömmel? Elég, ha a feleségem így szólít, hogy ,,bűnöm!" Inkább választottam ezt a címet ,,...De kár megvénülni!" Ezzel aztán be van ismerve, hogy vén vagyok. Biz az vagyok. Az ötvenediket járom.