Csillagmajor

A Csillagmajor ott van, ahol a föld összeér az éggel, a valóság a látomással, a reménytelenség a csodával, a pusztulás a feltámadással, a szociografikus próza a szárnyaló lírával, ahol korhadt gyökérből mitikus fa nő. Lázár Ervin élete végéig nem tudott szabadulni szülőföldje mágneses vonzásától. Írói képzelőerejének legfőbb forrása a gyermeki fantáziavilág és a pusztai emberek sajátos mitológiája, fantasztikummal átszőtt archaikus hiedelemvilága. Újra és újra visszatért hozzá, újra és újra megírta a pusztát. Ennek az állandó alkotói küzdelemnek a legsűrűbb ötvözete ez az elbeszélésciklus, amelyben gyermekkora valóságos figuráit gyúrta össze sárból és vérből. A pusztulásra ítélt uradalmi majort Csillagmajorként teremtette újjá és tette örökkévalóvá. "[...] ahelyett, hogy csitult volna a vérzés, most még jobban nekikezdett, vérszökőkút tört fel a halott melléből, bepermetezte a lórédomb melletti árokban burjánzó bokrok leveleit, a papsajtok mintha rubinokkal ékesítették volna föl magukat, bíborban ragyogott a csikókarám földje, Rácpácegres földjének színe versenyre kelt a hajnali ég vörösével. Vérben úszott minden, a vérfolyam elindult a szántóföldeken át Sárszentlőrinc felé, végighömpölygött az országúton, fittyet hányva a természet törvényeinek fölfelé folyt a domboknak, ellepte a grófi szőlőt, ment Pálfának, Felsőrácegresnek, széles, vastag sugárban ömlött a Sióba, vöröslött a Sió vize."