Csíkszentmihályi Róbert

Tizenkét éves sem lehettem, amikor egyik napról a másikra kimaradtam a mindennapi utcai játékokból, a vad rohanásokból, a bandázásból. Elbűvölt egy amatőr rajzszakkör csendes áhítata. Szegényes pincehelyiségben komoly felnőttek görnyedtek esténként rajztáblájuk fölött, lélegzet-visszafogott elszántsággal méregetve az eléjük tett sámlit vagy köcsögöt. Rajzoltak, festettek. ide csöppentem be egy-két hasonszőrű gyerekkel együtt. Szenvedelmesen igyekeztünk mi is, átérezve a dolog komolyságát. A szünetekben meg csak lestük a nagyok tiszteletteljesen tétovázó szavait: "... Rembrandt mélységét talán a vonalkultúrája (...) azért leginkább szegény Van Gogh (...) ó, Gauguin..." Jól éreztem magam ennek a titokzatos művészeti bugyornak feloldó félhomályában. A világítás valószínűleg tényleg gyenge volt, de nem is lehetett más a megsejtett igazi nagy "Művészet" ama nehéz árnyékában. A szakkörbe édesanyám vitt el, biztos felismeréssel és elhatározással hajlamaimat illetően.