Boldog hajlék II.

Az író vallomása új regényéről: "A regénybeli Gyuri emléke kitörölhetetlenül él bennem. A Boldog hajlék hőse kisgyerekkori játszótársam volt, később igaz barátom. Kitaláltunk sokféle játékot, együtt jártunk fürödni a Varjú-gátra, Gyuritól tanultam meg, hogy kell a foszló fűzfaágból sípot faragni és lábától megfosztott cserebogárból szélmalmot készíteni. Korán, a regényben elmondott tragikus módon veszítette el édesanyját, tizenkét éves korában az édesapját. Árvaságában fogadtuk meg, hogy amíg élünk, kitartunk egymás mellett. Amikor elkerültem a városi iskolába, és karácsonyi, húsvéti szünetre hazamentem, Gyuri ott várt a Dancsa-horónál, tettette, mintha véletlenül került volna arrafelé, és halkan kérdezte: "Megjöttél?" Erőszakkal kivette kezemből a csomagot, s mesélni kezdett, mi minden történt a faluban, amíg én odavoltam. Egyedülvalósága miatt, tizenhét éves korában megházasodott, de ha kettesben maradtunk, az én kedvemért visszaváltozott játékos gyerekké, és segített faskatulyából készített kiskocsi elébe fogni a kutyánkat. Szörnyű zivatarok kiforgattak mindenemből, de megmaradt Gyuri utolsó levelezőlapja: "A Hamuházi-mezei cseresznyefán már piroslik a gyümölcs, de csak akkor szedünk majd belőle, ha te hazajössz..." Aki akar, ebből megérthet mindent. A legtöbb író dédelget magában egy témát, amelyből élete "nagy művét" szeretné felépíteni. Így gondoltam én nagyon sokszor arra, hogy Gyuri nehéz sorsából kibogozom mindazt, ami regénybe kívánkozik, de nem mertem elkezdeni. Réges-régen meghalt már: fiatalon, mint az anyja, tüdőbajban, mint az apja. A felesége, egyetlen kislánya is utánament: valamennyien ott fekszenek abban a temetőben, amelynek akácai és ecetfái belesusognak éjszakai álmomba, mindig egyforma dallamon, mindig egyforma szöveggel... A sírok szaporodnak, az élők fogynak, nincs már közöttük senki, akit bántana az, hogy belekerült e történetbe, mert talán nekem sincs már sok időm hátra. Hiszen az én falumban az a közmondás is járja: "Hatvan felé, hazafelé..."