Ha valaki ellátogat az egykori Bereg vármegye temetőibe, akkor megdöbbenve láthatja, hogy a temetőben üres sírok vannak. A nevek örök mementóként a fejfára vagy a sírkőre vannak vésve, azonban alattuk nem nyugszik senki.
E szörnyű tragédiáról 1989 után ugyan már lehetett beszélni, de akkorra sajnos már egyre kevesebben tudtak, mivel a túlélők nagyrésze meghalt. 2005-re a legfiatalabb akkor tizennyolc éves korosztály is betöltötte a nyolcvanadik életévét, s ma már csak elvétve lehet találkozni túlélőkkel. Az Antall-kormány idején az elhurcoltak kaptak valamiféle anyagi kárpótlást, azonban erkölcsit soha, csupán néhányan vehettek át ,,Hadifogoly Emlékérmet. Tőlük senki sem kért bocsánatot, őket nem követték meg, s nincs gyásznapjuk sem; nekik elvétve emelnek szobrot és emlékművet. A magyarokat senki sem kárpótolta az ártatlanul elhurcoltakért, így legalább kárpótoljuk mi magunkat, lelkileg.
Az elhurcoltakról kötelességünk megemlékezni, hisz ha megfeledkezünk róluk, akkor magunkról is megfeledkezünk, mivel ők bennünk élnek tovább, vagy ahogy Tiszai Nagy Menyhért felvidéki lelkész mondotta:"...lelkük bennünk van, itt van ebben a tájban. És nem idegen földben, hanem bennünk nyugszanak."
A címválasztásban nem a remélt üzleti megfontolások vezéreltek, csupán arra szerettem volna felhívni az emberek figyelmét, hogy a szovjet hadsereg 1944 őszétől kezdődően népirtást (genocídium) követett el, amely néhány tekintetben hasonlóságot mutat a holocausttal, hisz a megszállók itt is faji alapon válogatták áldozataikat, akárcsak a nácik a zsidókat és a cigányokat. E néhány oldal lejegyzésével nem írói babérokra szerettem volna törni, hanem a múlt borzalmait egy család mindennapjain keresztül bemutatni az utókornak.
Dr. Nagy Károly Nemzetközi jog című könyvében a hadifogoly fogalmát a következőképpen határozza meg: ,,Mindenki, aki a fegyveres erő tagja és az ellenség hatalmába kerül." A fentiek ismeretében a többszázezer elhurcolt magyar, polgári lakos nem minősült hadifogolynak, így a szovjetek népességrablást követtek el. Felmerül az emberben a kérdés, vajon hogy történhetett meg mindez, hisz ez már akkor is háborús bűnnek számított? Miért nem tiltakozott a magyar állam, s miért nem tett semmit polgárainak visszaszerzéséért? A válasz egyszerű. Erről hallgatni kellett mindenkinek, mivel a hős, felszabadító szovjet hadseregről kialakított képpel nem lett volna összeegyeztethető az, hogy a Szovjetunió minden kétséget kizárólag katonai közigazgatást vezetett be az egész ország területén, különösen pedig Beregben. A nyilvánvaló valósággal nem lehetett szembeállítani a demokráciáról zengett szólamokat és a szocialista humanizmus magasabb rendűségét. Az 1945 utáni mintegy két esztendő volt az, amikor a valóban demokratikus kormányzat lépéseket tett a Szovjetunió felé a mielőbbi visszahozatalára az elhurcoltaknak, azonban sikertelenül. Ezt követően a csalással és a legaljasabb eszközökkel hatalomra került hazaárulók, az elhurcoltakat egy tollvonással hadifoglyoknak minősítették át, így azok ettől fogva mintegy törvényesen élvezték a baráti Szovjetunió vendégszeretetét.
Úgy érzem, hogy ostobaság továbbra is úgy beszélni a szovjet hadseregről, mint felszabadító hadseregről, hisz ők maguk is Magyarország felszabadítását az okkupácijá (elfoglalás) szóval jelölik, ráadásul a főváros harcaiban részt vevő szovjet katonák kitüntetésén is a Za vzjatyije Budapesta, a ,,Budapest elfoglalásáért" mondatocska szerepel.
E hősöknek, hogy emlékezete örök legyen, Szolyván emlékművet emeltek az adakozó magyarok jóvoltából 1994-ben. Ha Szolyván járunk, akkor egy szál virággal vagy legalább egy főhajtással emlékezzünk meg azokról, akiknek csupán azért kellett életüket adni, mivel magyarok voltak. Legyen ez a magyarok siratófala!
+ Mutass többet
- Mutass kevesebbet
