Bár nem láttátok, szeretitek

Jacques Loew atyát, aki 1970-ben VI. Pál fölkérésére lelkigyakorlatot tartott a Vatikánban, a pápa fölszólította, hogy könyv formájában is tegye közzé előadássorozatát (Elmélkedések Jézus Krisztusról, OMC, Bécs 1975). Vezéreszméjét így fogalmazta meg: „A kegyelmek kegyelme az, ha úgy találkozunk az Úr Jézussal, ahogyan egy barátunkkal találkozunk, egy férfival, egy nővel, akinek odaadtuk az életünket, aki megváltoztatta a létünket és életutunkat... Ha úgy szeretjük az Úr Jézust, amint olyasvalakit szeretünk, akivel testileg-lelkileg összetartozunk. Szeretni Jézust, mint ahogy egy élő embert szeretünk – de hiszen Ő él, Ő az Élet!" Jézust szerethetjük, mert nem puszta eszme, mert él, mert szeretete minden távolságot áthidal, tért és időt. A szeretetet ő maga kezdeményezi kegyelmével, akkor van közünk hozzá, ha nyakába borulunk, és egzisztenciánk mélyén ezt átéljük. Kinek volt könnyebb hinni? Kit könnyebb szeretni, a közelit vagy a távolit? Látás és szeretet összefüggését érinti 1Jn 4,20 is: Aki nem szereti testvérét, akit lát, nem szeretheti az Istent, akit nem lát. Saját tapasztalataink alapján éppenséggel okvetetlenkedhetnénk is: néha nagyon nehéz szeretni a mellettünk lévőt, sokkal könnyebb lelkesedni azokért, akikkel közvetlenül nem súrlódunk. Ebben a vitában most nyilván nem érdemes elmélyednünk. Fontos megállapítanunk, hogy a mi vallásunk nem tételek elfogadásában és parancsok követésében merül ki, hanem egy személy köré fonódik. Joggal álmélkodhatunk azon, hogy két évezred távolából is százmilliók szeretik Jézus Krisztust - ezt a személyes ragaszkodást nem valami beteges önszuggesztió, hanem a kegyelem támogatja. Az egyház igehirdetőinek azon kell fáradozniuk, hogy az evangélium közvetítésével növeljék az ilyenfajta szeretetet.