Az ötvenkilencedik medve

Sylvia Plath verseivel (Zúzódás) és Az üvegbúra című regényével vált világhírűvé, kritikusai azonban kezdettől novelláit ítélték a legjobbnak. Ezek a novellák, amelyekből csaknem húszat tartalmaz a válogatás, látszólag teljesen jelentéktelen írások: egy fiú és egy lány buszon utaznak, s arról beszélgetnek, vajon be kellene-e csukni a jármű ablakát; egy házaspár az amerikai nemzeti parkok egyikében medvéket figyel és számol össze; egy kisebb társaság egy tetováló mesterember munkáját tanulmányozza; néhány kislány belép gimnáziumuk Lányegyletébe, s ehhez egy kis tréfás próbát kell kiállniuk; egy londoni házban bizonyos kellemetlenségeket okoz a szokatlanul csapadékdús tél; egy fiatal párnak parkírozási díjat kell fizetnie, és ezt igazságtalannak érzik stb. Ilyen és hasonló történeteket mond el az írónő, és a gyanútlan olvasó esetleg nem is jön rá, hogy mi értelme lehet mindennek. Hisz nem történik szinte semmi, nem ,,derül fény" semmire, nincs poén, nincs csattanó, nincs magyarázat. Ám éppen ebben áll Sylvia Plath prózaművészete: a banális, mindennapi, látszólag minden jelentőség nélkül való életdarabkákból bontja ki az írónő azt a világképet, amely semmilyen tanítást nem tartalmaz, amelyből nem következik semmi, ,,csak" az, hogy a világ végtelenül törékeny és esendő; hogy az emberi gesztusok nem vezetnek sehová, hogy az érzelmeknek mindegy, milyen tárgyra vagy személyre, lényegesre vagy lényegtelenre irányulnak; hogy a vízcseppben benne van a tenger; hogy egy férfi vagy egy nő, egy élethelyzet, egy sors teljessége megmutatkozhat (és Plathnál meg is mutatkozik) minden egyes tettben, szóban, látszólag teljesen közömbös gesztusban. Csodás, legfeljebb is csak Csehovhoz vagy Mansfieldhez hasonlító írásművészettel kápráztat el az írónő - elbeszélései minden érett, igazi olvasónak maradandó élményt nyújtanak.