Az istenűlés dicsősége - Ungvárnémeti Tóth László költői portréja

Ungvárnémeti Tóth László (1788-1820) Weöres Sándor Psychéjének felfedezettje, méltatlanul elfeledett tehetségű költő volt. Számottevő és néhol lenyűgöző az a műveltséganyag, amelyből költészete kibontakozott. A torzóban maradt életmű felöleli a 18/19. század fordulója felvilágosodás­kori magyar irodalmának költői tendenciáit és irányait. Költőnk ugyanis a széphalmi mesternek soha be nem vallottan a kéziratos Niza vagy is másképpen a' senge szerelem dallokban című versgyűjteményében poézisünknek az akkoriban Csokonai Vitéz által művelt, szentimentális-rokokó stílusú, a népnyelvű (vulgáris) dalköltészetből táplálkozó poétai románt szerette volna utánozni, melytől aztán a széphalmi mesterrel való megismerkedésekor elállt. Ízlése - a mester nyomdokain haladva - mindinkább a Kazinczy által művelt, neoklasszicista stílusú s kifinomult nyelvi ízlésre figyelő mitologizáló gráciaköltészet irányába fordul. Ezt a törekvést tükrözi 1816-ban megjelent verseskötete (Versei), melynek kötetkompozíciója a forma alapján megteremtett klasszicista típusú műfaji hierarchiára figyel. A poézisnek a latin humanitással (műveltség) érintkező művelésével azonban nem elégedett meg, s a görögös ideálban elmélyülve 1818-as verseskötetében (Görög versei magyar tolmácsolattal) már igyekezett a német klasszika pindaroszi fenségességét követni, s a Berzsenyi által művelt, patetikusabb nemzeti költőeszmény megfogalmazni. Bécsben azonban orvosegyetemi tanulmányai alatt küzdelmes, feltörekvő életére a pestis fekete pecsétje került.