Az együgyű Isten

Karátson Gábor új gyűjteményes esszékötete - az előző, Világvége után címet viselőhöz hasonlóan - meglehetősen régi időkből ível át a jelenbe, és sokféle témával is foglalkozik. A címadó írás Jacob Böhme filozófiájáról szól; az első két - korai - írás viszont a kisgyermekek térszemléletével és az utcai gyermekfirkák esztétikájával foglalkozik. Mindkét téma a teremtő együgyűség jegyében áll; a kettő közti feszültség terében olvasandók a szerző ökológiai, történelmi és politikai tárgyú írásai, képzőművészeti és filmkritikái. A kötetet a szerző utcai gyermekrajzokról másolt rajzgyűjteménye illusztrálja egy ismeretlen, az elsüllyedt Atlantiszhoz hasonlítható világ képeivel. Ezek semmiben sem hasonlítanak a kiállításokról és pedagógiai könyvekből jól ismert gyermekrajzokhoz; sokkal inkább az óceániai, ausztráliai vagy észak-amerikai indián művészetre vagy az európai román kor stílusára emlékeztetnek. Ez a megközelítés természetesen rokonítja őket a szerzőnek a romantika vagy a távolkeleti gondolkodás iránti vonzalmával; és másfelől, szorosan összefügg a kötet "környezetvédő" írásaival (a környezetvédelem szót a szerző nemigen szereti; a jaspers-i "Körülvevő", a das Umgebende ugyanis nem szorulhat rá az ember védelmére - ez a paradoxon jól mutatja jelenlegi világhelyzetünk tragikumát). A szerző úgy gondolja, hogy a meghasonlott világból, ha valami még, a böhmei teremtő Isten "együgyűsége" mentheti meg az embert.