Aranyeső, ezüsthó

Igazi ünnep olvasóinak, ha megjelenik egy újabb Z. Németh István-kötet, az pedig valóságos csemege, ha az a kötet gyermekverskötet. Egyszerűen elvarázsolnak a választékos szavak, a csengő-bongó rímek, az egyedi, változatos versformák, verseinek fűszere a szelíd irónia és a derű. Olyan szakácsa ő irodalmunknak, aki nem beszél sótalanságokat, aki mindig kifőz valami frisset, ehetőt, nem mindennapit. A versek szerzője szereti a természetet, otthonosan mozog benne. Elhiteti velünk, hogy szülőföldünk Meseország, ahová mindenkinek, minden jóakaratú olvasójának ingyenes, szabad bejárása van. A Simkó Tibor-díjas Z. Németh Istvánt ezek a versek - nem túlzás - a mai magyar gyermekirodalom élmezőnyébe repítik, felsorakozik Csukás István, Lackfi János, Kányádi Sándor vagy Nyulász Péter mellé. A gyerekeknek ezek a versek olyanok, mintha csak beleszülettek volna, mintha a költővel közösen írták volna mindazt, amitől az okoskodó felnőtteknek földbe gyökerezik a lába, égnek áll a haja. Ezek a versek szavalásra születtek, közülük nem eggyel győztesen találkozhatunk majd a szavalóversenyeken, vetélkedőkön. Az Aranyeső, ezüsthó szervesen illeszkedik Z. Németh István eddigi gyerekkötetei - Hétre hét, hóra hó; Hócompóc bohócai; Gyerkőce; Tündérvirág; Hemperkőc; Epercsutka, fagombóc; Égimeszelő; Zengőrét meséi; Tigrisbukfenc - sorába. Egyfajta betetőzése ez művészetének. A versek távcsövei az olvasóknak, rajtuk keresztül rálátni a kincses szigetre, ami maga a gyerekszív. Fellinger Károly