Aquincumi ősz

Gyimesi László költészetének egyik sajátos vonása, hogy valamilyen tágabb szellemi horizontba, kultúrtörténeti utalásrendszerbe helyezi egyedi mondandóját (l.: Visszatérés Na 'Conxipánba, 9820190). Most a magyar líra sajátos pannon hagyományainak forrásvidékére, az ókori Aquincumba látogat, hogy itt fedezze föl, támassza föl és "rehabilitálja" az antik klasszicitás vékonyka magyar vonulatát: "tudom / a magyar líra / a rónán legelészik / a pannon ének / csak kehe / hogy hallatszana égig" (Nem emel égbe). Elégikus, impresszionisztikus képsorokkal vall az ókori és a mai Aquincumról: megidézi a fáradt, öreg légiós veteránt, hallja a zakatoló HÉV szerelvényt, és e képek anakronisztikus egymásra vetítéséből dereng föl a hajdani és messzi Róma üzenete, mely mának szóló érvényű: "Húsz évszázad koccint rád / Ziháló Magyarország" (Aquincumi ősz). Sajátos, szaggatott, az idő múlását, tűnékeny rohanását formájukkal is kifejező strófák sorozata szól az őszülő aquincumi polgárról (Elődeim, rómaiak), a hajdani ünnepekről (Florária), ugyanakkor kirajzolódik a mai város izgatott, villódzó, zsúfolt képe is (Éjféli körút; Utazás; Sanzon; Óbudai holdasvers). Régi őszök hangulata fogja keretbe a múltat, azt a históriát, mely nem közvetlen előzménye a mai magyar életnek és költészetnek, mely mégis mellőzhetetlen motívuma, forrásvidéke, antik reminiszcenciája (Triptichon; Sziklarajz; Fiuk voltam stb.). Innét kiindulva vetül a fátyolos költői tekintet a mai lét - ókori előzményeket meghazudtoló-megtagadó - szabálytalanságaira, zaklatottságára, neurotikus jelenségeire. A római ősz csöndes elmúlására, aranyló színekre, örök alkonyra, keserédes ízekre a mai semmiségek színtelen izgalma következik: "semmiségeket igen csak semmiségeket / nincs már a versben helye a világnak" (Semmiségeket). A költő ebben a mai űzöttségben, ziláltságban a klasszikus harmóniát idéző alakokat, érzéseket, nosztalgiákat és vágyakat keresi (A vendég; Etűd; Télvégi zsoltár-töredék; Hat sor az értelemről stb.). Külön ciklust képeznek azután a magyar költők emlékének, szellemének szentelt versek (Szobor az ezredvégen), a világlíra nagy alakjait fölidézők (Eliot úr nyakkendője), míg a kötetet egy dramatikus kompozíció zárja (Aquincumi passió). ; Gyimesi László sokszólamú költészete, gazdag motivikája az egymásra vetítés technikájával egyéníthető, ahogyan a múltra ráfényképezi a jelent, a klasszikus harmóniára montázsolja a mai kor hajszáját, ahogyan az elődöket idézve vallja meg a ma emberének és a maga énjének tartalmait, érzéseit, eszméit és kivált visszavágyódását. Etűdsorok, elégiák, őszi hangulatú "sanzonok" rajzolják ki az idegen és mégis oly vonzó Róma és a saját - olykor egyáltalán nem otthonos - magyar világ együttesét; az olvasóra bízva az összevetést: melyiket véli rokonszenvesebbnek, emberibbnek, szebbnek. - Elgondolkodtató, kortárs költészetünkben egyéni színfoltot jelentő kötet.