Ajtó, ablak zárva...

Előszó Részlet a könyvből: A San Remo-i pályaudvaron, dacára annak, hogy már április közepe volt, elég sok utas várakozott a Ventimigliából jövő délutáni vonatra. Mert Március Idusáig az üdülők legnagyobb része haza utazik már. Lehet, hogy most azért maradtak többen vissza, mert a húsvét későre esett és tudja Isten, mintha a tél is ilyenkor egy kissé kitolódnék, de a carnevál is sokakat visszatart. A vonat érkezését már jelezték, egy páran már ott állottak a vágányok között a podgyászuk mellett. Egy magas, karcsú, fiatal ember, sötétszürke utazóruhában, puha szürke kalappal, a karján vastag átmeneti kabáttal, éppen most tette le sárga, amerikai gyártmányú eléggé nagy disznóbőr bőröndjét maga mellé. A névjegye kis szíj keretben ott lógott a bőrönd fogóján. Egy gyors pillantással végignézett a várakozókon, azután megfordult és a hegyek felé nézett. A hanyatló nap bearanyozta amúgy is már barnára sült, csupaszra borotvált arcát, megvilágította az éles arcélt, a komoly, határozott vonásokat. Acélszürke szemeinek éles tekintetét úgy látszik nem befolyásolta a napsütés. Ahogy a hegyeket nézte és egy-egy pillantásra letévedt a felső strand buja zöld tropikus növényzetére, felengedtek a komoly vonások az arcán és egy nyugodt, derűs kifejezés jelent meg rajta.