A szabadulóművész apológiája

A színház a közvetlen találkozás, az új szótár szerint az interakció művészete. Az alkotás maga pedig nem dokumentálható, mert újraemészthetetlen. Konkrétan arról a pillanatról van szó, mikor az elmélyült/ihletett munka során előkészített produktum életre kel. Róbert Lepage-zsal egyetértve az alkotás nem a próbafolyamat, hanem maga az élőadás. Tehát van egy megismételhetetlen pillanatunk megismételhetetlen összetételű közönség előtt. Ha ez igaz, akkor ne meneküljünk ennek felelőssége elől, hanem értsük meg a törvényszerűségeit. Tegyünk meg mindent a megismételhetetlenség érdekében! A résztvevő személyisége ebben a munkában sokkal fontosabb, mint egy hagyományos előadásban. Egyszerűnek, közvetlennek, természetesnek kell lennie ahhoz, hogy egy civilt szóra bírjon, akár bevonjon egy adott produkcióba. Természetes képességei fontosabbá válnak tanult készségeinél, felelőssége személyessé válik. A színész itt nemcsak megálmodja, de létre is hozza alkotását. Az alkotás bizonyos értelemben az önmagán végzett munkája lesz. Miután a színész ráébred önállóságára, akár az írói szerepet is magára vállalva univerzális alkotóvá válik. Megszűnik a rendező és színész közötti éles határvonal. Az alkotás itt nem valami külső, kézzel fogható produktum, még ha - magától értetődően - látnunk is kell egyfajta előadást vagy happeninget; itt a mű maga az alkotó. A kommunikáló személyiség, a homo communicatus. Az esemény értelme, s egyben haszna a kétfajta közösség (a helyiek és a társulat) között létrejövő kapcsolat