A néma esküje

Hegedűs Imre János (Székelyhidegkút, 1941) erdélyi magyar értelmiségi (tanár, majd tanfelügyelő) a nyolcvanas évek közepén emigrált Ausztriába, ahol segédmunkásként, sofőrként, tanárként, szerkesztőként és - nem mellékesen - a Szabad Európa Rádió jegyzetírójaként kereste a kenyerét, leginkább a helyét. ,,Honosodása" olyannyira megviselte, hogy végül pszichológushoz fordult. Az orvossal folytatott beszélgetések során felidézett emlékeit utóbb leírta. Így született meg A néma esküje. Csakhogy ez a könyv nem egy kórisme adaléka - és nem is szabályos önéletrajz, vagy emlékirat. Hegedűs ugyanis tudja, hogy a (különben valóban gyógyító hatású) ,,megírás" során eltávoznak az emlékek, de még a tények is, és ennek tudatában ,,állóképekbe" rendezi azokat. Kerek történeteket, és azok köré asszociációs hálót hoz létre: vagyis műalkotást, mely akkor is önálló életre kel, függetleníti magát tőle, ha éppen róla szól. Az egyes fejezetek legtöbbször a kisebbségi sorba szorított embernek a történelem és a környezete okozta sérelmeiről, frusztrációról beszélnek: mintha a kisebbségi létforma maga is kollektív betegség volna. Annak kóros szövődménye pedig az emigráció.